Mihalicz Csilla: A hegedűs salto mortaléja

Megérintett. Emlékeket idézett – az olajkályha illatát, amely mellett kislányként órákat gyakoroltam a ház szuterénjében (hogy ne zavarjon senkit), anyám kezének szorítását (9 éves korom óta halott) amikor rendületlenül vitt, kísért akkor már nagyon betegen a hegedűórákra, hitt helyettem is a tanáraim véleményében… emlékek… Zeneakadémia Kisterem, növendékkoncert. Ünneplő ruhácskában, még a kicsi, általam nagyon szeretett feles hegedűmmel állok a pódium közepén, játszom valamit É húron elég magas fekvésben – jól tudom kotta nélkül, a kezem is "tudja" – szállnak a gondolataim, majd egyszerre ránézek a kezemre:- uramisten mi ez? egy vékony drótot nyomogatok? tudom egyáltalán hol? kötélen táncolok? mi lesz ha nem találom el a következő hangot? mamaaaaa! …Akkor és ott éreztem meg először a felelősség fogalmát …. hogy nem elég tudni, úgy kell tudni, ahogyan levegőt veszünk…aztán amikor zenekarban kezdtem játszani – amikor megéreztem az egység fogalmát – hogy együtt (de csakis együtt) mekkora kifejező erő lehetséges!, hogy sok tehetséges zenész érzelmi energiája összeadódhat…hogy képes vagyok a másikat a magasba emelni, és számíthatok a másikra…

Egy rövid kis írás – emlékek özönét ébresztette.

 
Ady fekete zongorája egyik kedvencem – élmény volt ismét szembetalálkozni vele. Még nagyobb öröm megtudni, hogy hegedűhang ihlette a verset – számomra a hegedű "sír, nyerít és búg"  – visszaigazolást kaptam. Mindig így éreztem.

Számomra a zene a legteljesebb kifejezési forma. Az egyetlen, ami által minden sejtésünk, álmunk, vágyunk, örömünk, fájdalmunk kimondhatóvá válhat, az egyetlen ami felszínre hozhatja minden emberből azt, ami mindannyiunkban ott van legbelül, és minden embert összeköt…

Ezek az írások is ezt a hitet erősítették meg bennem – sokfélék vagyunk, de a zene kivétel nélkül mindenkiben gondolatok, emlékek, érzelmek sorát indítja el – nélkülözhetetlen az élethez.