Egy elhivatott wagneriánus és egy elhivatott debussyánus karmesterre, illetve a koncertszervezők döntéseit irányító, zenetörténeti összefüggések iránt érzékeny véletlenre volt szükség ahhoz, hogy az idei koncertévad végén egy hét különbséggel hallhassuk Wagner Ringjének első két darabját és Debussy Pelléas és Mélisande-ját a Művészetek Palotájában.

És ha a Fischer Ádám nevével fémjelzett Budapesti Wagner-napok idei programjában a Trisztán és Izolda is szerepelt volna, akkor a Kocsis Zoltán által irányított június 16-i Pelléas-előadás a zenetörténeti összefüggések talán még gazdagabb hálójába vonja be a budapesti közönséget. Közismert az a pszichológiai esettanulmánynak is beillő, rajongás és gyűlölet között váltakozó, intenzitásában soha alább nem hagyó viszony, amely Debussyt Wagner zenéjéhez fűzte. Két fiatalkori, bayreuthi zarándoklata után látszólag szakított ugyan Wagnerrel, de a Trisztánt, amit baráti körben több ízben is eljátszott kotta nélkül, soha nem volt képes kiverni a fejéből. És amikor 1902-ben, a Pelléas és Mélisande bemutatója után egy csapásra az új zene egyik ünnepelt-támadott vezéralakjává vált, vagyis biztosan és öntudatosan elfoglalta a helyét a zeneirodalom legnagyobbjai között, egyszerre a megkülönböztetést szolgáló és addig meghatározóan fontos anti-wagneriánus címke is elveszítette számára a jelentőségét. Még a világháborút közvetlenül megelőző súlyosan németgyűlölő időszakból is találhatók olyan nyilatkozatok, amelyekben Wagnerről (elsősorban a Trisztán és a Parsifal szerzőjéről) a legnagyobb csodálat hangján beszél Debussy.

Wagner szelleme tehát mindvégig ott lebegett a Pelléas készülő partitúrája fölött, s alighanem emiatt is, a mű csak kilencévnyi munka során nyerte el a végleges alakját. 1893-ban látta Debussy a rendkívül népszerű, később Nobel-díjat is elnyerő, Maurice Maeterlinck azonos című darabját, ezt a Trisztán-legendára vészesen emlékeztető, hallatlanul érzékeny, szimbolista drámát. Szinte azonnal dolgozni kezdett rajta, jelentősen meghúzva a szöveget, hogy a szerelmi drámát megtisztítsa a maeterlinck-i filozófia kissé túlvezérelt szimbólumrendszerétől, s így a címszereplők egymás iránt fellángoló és beteljesíthetetlen szerelmére, illetve a testvérét és feleségét illető jogos féltékenységtől megtébolyodó Golaud tragédiájára koncentrálhasson.

Debussy operája már a premieren megosztotta a közönséget és azóta sem vált a zenés színpadok slágerdarabjává, ami részben arra vezethető vissza, hogy sem az olasz opera, sem Wagner elvakult hívei nem tudtak és tudnak vele mit kezdeni, részben arra, hogy már-már megoldhatatlannak tűnik, amit Debussy kíván. Hiszen a szimbolista szövegnek megfelelő, rezdülésekből és apró gesztusokból építkező zenei anyag ugyan egy mitológiai környezetbe ágyazott, jelképekkel gazdagon átitatott történet kibontakozását kíséri és segíti elő, ám Mélisande és Pelléas szerelmének fokozatos felépülését és ezzel párhuzamosan az egyre féltékenyebbé váló Golaud pszichéjének leépülését Debussy már-már realista pontossággal ábrázolja. Az elmúlt bő száz év Pelléas-előadásai – néhány jelentős kivételtől eltekintve – nem merték, nem akarták, vagy nem tartották Debussy zenéjével, illetve a közkeletű Debussy-képpel összeegyeztethetőnek a realista megközelítést.

A Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar által, a főbb szerepekben francia énekesekkel koncertszerűen előadott Pelléas és Mélisande-ot azért is éreztem egészen kivételes produkciónak, mert pusztán a zenei megvalósítással képes volt bizonyítani, hogy Debussy operája nem valamiféle szimbolista-impresszionista szenvelgés, hanem realista, sőt, expresszionista dráma.

A mű magyarországi recepciója nem túl gazdag: Debussy operáját 1925-ben mutatták be Budapesten, de a darab gyakorlatilag megbukott. Az operaház 1963-ban tűzte újra műsorára Ferencsik János vezényletével Mikó András rendezésében, s bár elsöprő sikert ekkor sem aratott, 1970-ig színen tartották, évente egy-két előadással. Néhány éve pedig Kovalik Balázs rendezésében a Zeneakadémia operai vizsgaelőadásán került elő újra a mű. Valóban időszerű volt tehát egy teljes előadás, amire az idei, Párizst középpontba állító Miskolci Operafesztivál adta az alkalmat: egy nappal a 16-i budapesti előadás előtt Miskolcon is megszólalt a produkció.

Ami az énekeseket illeti, a főszerepeket játszó francia művészek közül kiemelkedett a Golaud-t megformáló Vincent Le Texier: ő az az operai hang, akit egyszerűen nem tud elfedni a zenekar, és ez nem azon múlik, hogy hangosan énekel-e vagy sem. Koncentráltsága, drámai érzéke, hangszíngazdagsága olyan mértékben a többiek fölé emelte az előadását, hogy a harmadik felvonás közepére gyakorlatilag ő vált az opera főszereplőjévé. Ehhez persze hozzájárult, hogy a két címszereplő különböző okokból ugyan, de kevésbé nyújtott emlékezetes alakítást.

A Mélisande-ot alakító Juliette Galstian nagyszerű énekes, de érzésem szerint nem tudta megragadni a darab talán legnehezebb szerepének lényegét. Debussy, egy 1908-as cikkében az ősbemutató Mélisande-ja, Mary Garden kapcsán a következőket írta: „Mindig úgy éreztem, hogy Mélisande figurája nehezen megvalósítható. Megpróbáltam zeneileg lejegyezni törékenységét, s elbűvölő távolságát, de viselkedését, hosszú csöndjeit egy rossz mozdulat tönkreteheti.” Nos, Juliette Galstian éppen a törékenység és az „elbűvölő távolság” megjelenítésével maradt adós, ugyanakkor számos olyan közhelyszerű mozdulata volt az előadás közben, amely kizökkentette az embert az oratorikus jellegű, belsővé vált színpadra irányuló figyelemből.

Ha a korábbiakban azt mondtam, hogy a Pelléas és Mélisande tulajdonképpen realista dráma, akkor ezt annyiban kell finomítani, hogy Mélisande alakjára e megállapítás nem vonatkozik, s talán éppen az adja a mű különlegességét, hogy ez a semmiből jövő, semmibe távozó, légies, angyalszerű lény miként illeszthető egy expresszionista izzású realista dráma folyamatába.

A Pelléas szerepében rendkívül rutinos Gérard Théruel formálta meg a férfi címszereplőt kissé szárazan, de muzikálisan és kétségkívül nagy rutinnal. A legkomolyabb kifogás, ami vele kapcsolatban felmerülhet, hogy öreg a szerepéhez, a jelen előadás kontextusában legalábbis: hiszen a nagyapját és a darab bölcs öreg Arkel királyát alakító Jérome Varnier nemcsak nála, de a színpadon álló valamennyi énekesnél fiatalabbnak tűnt – hangilag is -, pedig a szerep szerint 100 év körül jár. Ettől eltekintve Varnier is rendkívüli énekes regálra emlékeztető, hatalmas basszushanggal és az Arkel királyra jellemző méltóságteljes visszafogottsággal jellmezhető.

A három magyar közreműködő közül a Golaud és Pelléas anyját alakító Meláth Andrea tündökölt igazán: tökéletes szövegmondással, intenzív de nem túlvibrált hanggal formálta meg Genevičve rövid, de rendkívül fontos szerepét. Golaud hiperérzékeny kisfiaként Sáfár Orsolya – amennyire ki tudtam venni – rendkívüli érzékenységről és zeneiségről tett tanúbizonyságot, de alig lehetett hallani. Az orvos halovány szerepében Bundovics István meglehetősen halovány alakítást nyújtott.

Debussy operájának főszereplője persze a zenekar, és úgy tűnt ezzel tökéletesen tisztában voltak a Nemzeti Filharmonikusok. Kocsis a tőle megszokottnál is koncentráltabban vezényelt, aminek köszönhetően az együttes gyakorlatilag tökéletesen játszotta végig a 170 percnyi zenét. Hallatlanul tudatosan épült egymásra az öt felvonás: az első kettő viszonylagos eseménytelensége után a harmadik felvonás bizonyos pillanatai – mint afféle elektromos kisülések – valósággal robbantak, Mélisande és Pelléas szerelmi egymásra találásakor éppúgy, mint a fiát gyötrő Golaud féltékenységi rohamainak első megjelenésekor.

A két utolsó felvonás aztán egyetlen zenei ívvé állt össze, megint csak elképesztő intenzitású pillanatokkal tarkítva. És Kocsis a Debussy-zene egyik legfontosabb elemét hihetetlen drámaisággal alkalmazta: soha ilyen őrjítően hangos csendeket nem hallottam még. A negyedik felvonás csókban és gyilkosságban kulmináló végét és a záró felvonás csendjét Golaud tébolyult magányával és Mélisande halk, Cisz-dúr halálával még soha nem hallottam ilyen megrázónak.

(2007. június 16. 18:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – Debussy: Pelléas és Mélisande (koncertszerű előadás); km.: Juliette Galstian (Mélisande), Gérard Théruel (Pelléas), Jérome Varnier (Arkel), Vincent Le Texier (Golaud), Sáfár Orsolya (Le Petit Yniold), Meláth Andrea (Geneviéve), Bundovics István (Un médecin), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás); vez.: Kocsis Zoltán)

Fazekas Gergely
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2007. június 24., Fidelio, 2007. június 25.)