Ez történt


Daphné, egyike az eddig felfedezetlen hat R. Strauss operáknak

2010. 06. 14.


Kocsis Zoltán főzeneigazgató gondolatai

 

Richard Strauss-nak sok, eddig még felfedezetlen műve van, 6 operáját Magyarországon még eddig egyáltalán nem mutatták be. A Daphnét 1937-ban írta, mondhatnánk azt is, hogy fél órával a világháború kitörése előtt. Ezt nem szabad elfelejteni. Straussra lehet sok mindent mondani. Például azt, hogy sokszor írta újra magát. Persze újraírni csak saját magát írhatja az ember. Vagy felhigult – ezt is lehet mondani, vagy stilárisan „nem tud lépést tartani”, vagy, hogy anakronisztikus.

 

Tény azonban, hogy ez a mélységű kidolgozottság, kompozíciós tudás, formaérzék, dramatikus tehetség, általános értelemben vett zeneiség (zsenialitás) nemcsak jellemzi, hanem ez ő maga. Egyedülálló.
Akik anakronizmussal vádolják gondoljanak csak azokra, akik ugyan modernnek tűnnek, de identifikálni nem lehet őket. Strauss zenéjét azonnal felismerjük.

 

Nem Sztravinszkijnak volt igaza, amikor azt mondta: Vigyázzunk, mert a modernség felett eljár az idő.

 

Ha tovább fókuszálunk a Daphnéra, akkor természetesen, annak ellenére, hogy ott is visszaköszönnek Strauss korábbi műveiből ismert hangvételek, végig egyedi műről van szó. Ráadásul a komponálás során saját maga teremtette meg azt az óriási formát, amelynek elsődleges ismérve a könnyebb befogadásra való törekvés teljes mellőzése. Nyugodtan bonthatta volna 2 felvonásra is, az első zárulhatott volna akár egy apollói szerelmi himnusszal, hogy azután a 2. felvonásban kezdődjenek a konfliktusok. De nagyon bölcsen, a tartalmához hasonlóan, nem osztja meg a dramaturgiát, mert a konfliktusok csírái már a darab legkezdetén is ott vannak.

 

Maga a tény, hogy Daphné mindenáron növény akar lenni, konfliktusokat gerjeszt, hiszen környezete úgynevezett normális emberekből áll, akik nem értik, nem érthetik, hogy tulajdonképpen a jelenség, amivel szemben állnak emberfeletti. Magától értetődő, hogy csak emberfeletti közegben érthetik meg ezt a vágyat és az a közeg teljesítheti azt be.

 

Ugyanakkor furcsa módon keveredik a két közeg, de azt hiszem, hogy Strauss nem pusztán illusztratív eszközökkel érzékelteti azt – zseniálisan. A valódi dráma a szövegkönyvben zajlik, ahol nemcsak egyes emberek, nevezetesen Daphné vágyódik az isteni szféra ill. a természet
felé, hanem esetünkben egy isten is – legalább egy időre – emberré lesz, vagy inkább talán emberré aljasul. Ez egészen addig tart, amíg Daphné tisztasága és ártatlansága le nem győzi nemcsak őt, de az egész környezetét.

 

Nem véletlen például, hogy a vihar kitörésével a három főszereplő végérvényesen magára marad és Daphné közvetlen és távolabbi környezetéből már nem hallunk semmiféle kommentet, mert nincs szükség rá. Tehát mintha a vihar kitörésétől kezdve nem a Földön lennénk. Sokkal inkább az isteni erők veszik át a főszerepet, mint az a hús-vér környezet, amiben az opera elején mi is benne érezzük magunkat. Tehát Dionüszosz, Zeusz és a többi istenek akkor is szereplők, hogyha fizikai valójukban nincsenek jelen. A zene ezt zseniálisan ábrázolja. Az a lecsúszó félhang, amely a darab kezdő G-dúr realitásából a teljes irrealitásba visz a darab végére, véleményem szerint a Zarathustrától kezdve jelen van Strauss-nál. Zarathustra visszahozhatatlan eltűnése, mint egy állapot konzerválása gyakorlatilag megegyezik az átváltozott Daphné öröklétben való feloldódásával.

 

Talán ezért is lóg ki egy kicsit a Strauss operák sorából ez a pásztorjáték. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy maga a zeneszerző több nyilatkozata szerint is a műfajban ezt a darabját preferálta.

 

A hangvétel mellett is sok a furcsaság. A két vetélytársat megjelenítő két tenor már önmagában is szokatlan. Daphné anyjának hangrészeiből nem nehéz kihallani a Kundry-i reminiszcenciákat és persze a címszereplő szólamának kezelése is valami egészen különleges átmenet elegye embernek és természetnek. Talán a Cantata Profana szarvast illusztráló szólamával vethető össze.

 

Hogy mi ennek a mitológiai történetnek az üzenete a ma emberének?

 

A természetet nem lehet legyőzni. Ennek az aktualitása ma egészen kézenfekvő.

 

Kocsis Zoltán