Hamar Zsolt és Czigány Zoltán koncertfilmje a Duna Televízióban

Bartók Béla 1930-ban keletkezett örökbecsű zenedarabjából, a Cantata profanából lenyűgöző koncertfilm született, amelyet a magyar kultúra napja tiszteletére vasárnap este háromnegyed tízkor mutatnak be a Duna Televízióban. A produkcióról a Nemzeti Filharmonikusokat, a Nemzeti Énekkart és a szólistákat (Molnár András és Massányi Viktor) dirigáló Hamar Zsoltot és Czigány Zoltán rendezőt kérdeztük.
Czigány Zoltán, számos emlékezetes dokumentumfilm – közöttük a Darabokra szaggattatol és irodalmi portrék sora alkotója pályája új szakaszába érkezett a Cantata profanával. Első koncertfilmje ez, de mondhatjuk úgy is: a mi első koncertfilmünk, hiszen ilyen művészi filmprodukcióra az elmúlt évtizedben nem volt példa. Az ötletadó Kelemen Magda szerkesztő választotta ki a művet, s tolmácsolásához a Nemzeti Filharmonikusokat és a Nemzeti Énekkart, sőt, a forgatás helyszínét, a kiscelli romtemplomot is. (…)
Hamar Zsolt, a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmestere sokszor vezényelt olyan koncerten, amelyet rögzítettek vagy élő adásban közvetítettek, azonban a Cantata profana az első koncertfilm, amelyben közreműködött. Egészen különleges technikával dolgoztunk – mondja az ifjú dirigens. – A hangot előre felvettük, s ugyan végig mi, előadók vagyunk láthatók, de egy előzetesen nagyon alaposan kidolgozott dramaturgiának megfelelően látszunk a képen. S mindehhez ott van lélegzetállító háttérnek, vagy inkább alkotótársnak, a kiscelli romtemplom. Nagyon jó volt együtt dolgozni Czigány Zoltánnal, akivel megbeszéltük ugyan a partitúrát, de aki egy teljesen kidolgozott koncepcióval állt elő. Az ötleteimet beépítette abba az egészbe, amit elképzelt. Végig ilyen konstruktív szellemben dolgoztunk. S tehettük mindezt jól előkészítve, másodpercre kiszámítva, feszültség, idegeskedés nélkül.
Bartók Béla kantátáját zeneszerzés-növendékként alaposan megismerte, hónapokon át tanulta Hamar Zsolt. Itthon és külföldön is vezényelte – igaz, csak néhány alkalommal. – Nehéz pátosz nélkül beszélni a műhöz való viszonyomról – így a karmester. – Remekművek társaságában töltöm az életemet, nehéz a kedvencek közül a legkedvesebbet megnevezni. Mégis azt kell mondanom, kevés olyan alkotót ismerek, akinél az isteni tökéletesség olyan egyértelműen tetten érhető, mint a bartóki életműben. Csak a katedrálisépítőkhöz, Michelangelóhoz, Bachhoz, Mozarthoz tudom hasonlítani. A huszadik században, ahol olyan sok kedves szerzőm van, számomra Bartók volt az egyetlen, aki oly módon tudott újat alkotni, hogy azt azonnal egésszé, rendszerré formálta. Szeretnék utalni az Amadeus híres jelenetére, amelyben a császár megkérdi Mozartot, nincs-e túl sok hang az operájában, mire a zseni így felel: pontosan annyi hang van benne, amennyinek lennie kell. Ez teljesen igaz Bartókra is.
Napjainkban – teszi hozzá Hamar Zsolt – amikor nemritkán arról folyik a szó, ki magyar s ki a még magyarabb, jó, ha van az embernek olyan példaképe, aki eligazítja. Számomra Bartók Béla az ilyen példakép. Kevés ember tett annyit, mint ő, azért, hogy meghatározhassuk magunkat, hogy felfedje, honnan érkeztünk. Felkutatta, kikaparta a föld alól a gyökereinket. Ezt utána nem arra használta fel, hogy megállapítsa, mi, magyarok mennyivel jobbak lennénk a többi népnél, hanem arra irányította a figyelmet, hogy mi a közös bennünk. Végül ezt az ő csiszolatlan gyémántját európaivá tette egy csodálatos foglalatban és valódi drágakővé alakította. Ha bárki megkérdezi tőlem, hogyan tudom a magyarságomat meghatározni, csak azt felelhetem: úgy, mint Bartók Béla. Milyen jó lenne, ha én is úgy tudnék élni és alkotni, mint ő.

Kálmán Gyöngyi
(Magyar Nemzet, 2002. január 19.)