Ez történt


Cafe Momus – Szilágyi Gábor kritikája

2012. 01. 06.


Smetana Hazám-ciklusa az NFZ-vel

 

Smetana Hazám-ciklusa egyedülálló mű a zenetörténetben: hat szimfonikus költemény, közel 80 percnyi játékidővel. Ráadásul a darabok tematikus és motivikus rokonságban állnak egymással, hiszen valamennyi mű a cseh történelmi és mondai időkbe kalauzolja a hallgatót, a témák ugyanúgy lazán kapcsolódnak egymáshoz, mint az ábrázoló zenei motívumok. Vannak persze karakteresebb opusok a ciklusban (például a nagy sláger, a Moldva), és vannak olyanok is, amelyek inkább elbeszélő jellegűek (az amazon Šarkáról szóló).

A Hazám meglehetősen ritka vendég a hazai koncertpódiumon, ennélfogva örömteli esemény, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar műsorára tűzte. Tovább fokozza az örömöt, hogy nagynevű vendégkarmestert, a művet anyanyelvi szinten tolmácsoló Libor Pešeket sikerült megnyerni a betanításra és a hangversenyek dirigálására. A gyakorlott koncertlátogató erre akár legyinthetne is, hiszen vezető hazai zenekarainknál vendégeskedtek már olyan másodvonalbeli külföldi karmesterek szép számmal, akiknek a teljesítménye legfeljebb tisztes középszerként volt aposztrofálható, ám az hamar kiderült, hogy ezen az estén egész más a helyzet.

Pešek vezénylésén, az együttes játékán az első taktusoktól kezdve érződött, hogy meg akarják mutatni, miért is fontos, sőt jelentős mű a Hazám. A muzsikálásnak mindvégig tétje volt, szinte alig akadt olyan pillanat, amikor leült volna az előadás. Nem véletlen, hogy Pešek az egyik legnagyobb specialistája Smetana legfontosabb szimfonikus művének, határozott elképzelése van a darabokról, legyen szó akár tempóválasztásról, akár az egyes részletek megformálásáról. A dirigens legnagyobb érdeme mindemellett az, hogy a Filharmonikusok tolmácsolásában a szövevényes ciklus szerves egészként hatott (ezen még az sem változtatott, hogy szünet közbeiktatásával, két részletben adták a művet).

Az NFZ játékáról egy-két lényegtelen szeplőtől eltekintve csak felsőfokon szólhatunk: tökéletes partnernek mutatkoztak ezen az estén. Az összecsiszolt, egymás rezdüléseire érzékenyen reagáló zenekari játék nem újdonság ettől a nagy tudású együttestől, mint ahogy természetesen az sem, hogy a hangszeres művészek milyen magas színvonalon képesek interpretálni szólamaikat.

A hangsúly itt valóban az interpretáción van, hiszen – feltehetően Pešek hathatós segítségének köszönhetően – a muzsikusok érteni és érezni vélték Smetana zenéjének a kottafejeken túlmutató dimenzióit is. Azt hiszem, ennél kevés fontosabb dolog akad a zenecsinálásban.

Szilágyi Gábor