Ez történt


Búcsú és megérkezés

2005. 02. 17.


Különös műsort állított össze Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén. Két népszerű szám (Dukas: A bűvészinas, Debussy: A tenger) közé két alig ismertet (Richard Strauss: Burleszk zongorára és zenekarra; Gabriel Fauré: Ballada zongorára és zenekarra) rakott a szendvicsbe.


Töltelékként a francia zongorista, Michel Dalberto köszönte szépen, de vacakul érezte magát: már az első akkordoknál látszott, hogy beteg, ha éppen akadt szabad keze, kétségbeesetten kapaszkodott a hangszerbe, miközben folyamatosan törölgette verejtékező homlokát. A szünetben a fürge újdondász megtudta, hogy a művész délután még negyvenfokos lázzal küszködött, és csak egy injekció hozta koncertképes állapotba. Dalberto hálás betegnek bizonyult, fantasztikusan zongorázott, kötésletépő energiával, hihetetlen virtuozitással, gyakorlatilag hibátlanul. Strauss huszonegy évesen írt, meglehetősen iránytalan, viszont hajmeresztően nehéz magánszólammal megáldott darabjából elővarázsolt minden színt, minden érzelmet, hangulatot. Dalberto zongorahangja fényes, a pattanásig hangolt hangszert mesés zengésre vezérelte hatalmas kezeivel, melyek különösen alkalmasak az oktávmenetek abszolválására, e téren valami egészen egyedülálló géppuskaropogást produkált. A szünet után játszott Fauré-darabban aztán bemutatta finom, de soha nem finomkodó, érzelmes, de nem gejl művészetét is; a ráadásként csodálatosan kikevert színekkel előadott művel (Ravel: Ondine című etűdje a Gaspard de la nuit ciklusból) meg gálánsnak is mutatkozott: aki ebben a fizikai állapotban ilyen nehéz darabot választ, az valóban udvarias. Summa: Dalberto mégiscsak egy “klavírhuszár” (J. S. Bach szava), tanulságos volt látni az egy hete fellépett Alfred Brendel után (lásd: Múzeumi alkalmazott, Magyar Narancs, 2005. február 10.). Brendel nagy művész, Dalberto “csak” egy pianista, igaz, annak lenyűgözően tehetséges. Kocsis Zoltán viszont már kamaszkorában több volt, mint puszta billentyűhajcsár, és újabban karmesterként is egyre jelentősebb. Hogy minden kottafejet halálosan komolyan vesz, az Dukas pofás szalonzenének tartott művénél világlott ki élesen. A zene már-már démonikus lett, olykor előrevetítette bizonyos bartóki hajszák árnyékát. A tenger pedig egészen magas rendű előadásban hangzott el, a második részben (A hullámok játéka) kiderült, mennyire groteszk tud lenni ez a nagy impresszionista, a harmadikban pedig (A szél és a tenger párbeszéde) az, hogy ezek az elemek bizony fenyegetőek, mit több, néha gyilkosak. Ezzel a remek koncerttel búcsúztunk el egy időre a tatarozásra váró Zeneakadémiától.


Csont András
(Magyar Narancs, 2005. február 17.)