Ez történt


Brahms háromszor  – a Nemzeti Filharmonikusokkal

2007. 12. 07.


Nagy fába vágta a fejszéjét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar, mikor Brahms két vokális művét is műsorára tűzte, ráadásul egy szintén nem igazán vidám nyitánnyal vezették be az estét. Brahms művei nem tartoznak a könnyen emészthetők közé, e három darab, a nyitány, az Altrapszódia és a Német requiem, különösen tépelődő, komor színeket hangsúlyoz, a filozofikus gondolatok bőségesen jellemzik a műveket. Adott tehát egyetlen zeneszerző, szinte azonos gondolati töltésű darabokkal, adott egy kiváló zenekar és énekkar, szólisták és Kovács János karmester.


Kocsis Zoltán fő-zeneigazgató kedves kötelességének tett eleget, amikor bejelentette, hogy Bodor János hegedűst választották meg az év hangszeres művészének, illetve Széll Cecíliát az év énekesének a zenekari és énekkari tagok.
Brahms Tragikus nyitánya (Op. 81.) az Akadémiai ünnepi nyitány után készült, mintegy társdarabként. “Az egyik sír, a másik nevet” – írja egy levelében. Hogy miért érezte szükségét egy komor nyitány megírásának, drámai vénájának köszönhető. Mindenképp szeretett volna valami olyat írni, ami az emberi tragikumot, a végzetet mutatja a zene által. Sokan a Faustra gondolnak mint irodalmi példa. A nyitány kezdő taktusai a küzdelemről harsogtak, a főtémacsoport heroikusan szólt a vonósok telt tónusa, magvas hangja, a rézfúvósok támasza felett. A ritmika Brahmsnál kritikus dolog: ha rövid, nem érvényesül a karakter, ha hosszú, nehézkessé, vastaggá válik a zene. A hegedűk triolái, a nyújtott ritmusok, a nyolcadok kellő erővel, hosszúsággal sorjáztak, a dinamikai ívek minden szólamnál csodálatosan rajzolódtak ki. A lágyabb kezdetű melléktéma hangszerelése jól szólt, a hangszerszólók szinte elomlottak. Kitűnő aránnyal megformált nyitányt hallottunk, aprólékosan kidolgozott részletekkel, karaktermegjelenítésekkel.


Az Altrapszódia (Op. 53.) ritkán hallható a koncerttermekben. A kantátaszerű mű Goethe Téli utazás a Harz-hegységben című költeményének három versszakát használja szövegként. A hosszabb-rövidebb zenei anyagokból összekovácsolt zenekari bevezető a hős belső vívódását vetíti ki. A recitativo jellegű énekszóló a komorságot, tanácstalanságot állítja előtérbe, a különleges fejdíszt viselő szólista, Kovács Annamária nem igazán tudta elképzeltetni ezeket az érzéseket, inkább a habozást lehetett kivenni énekléséből. A második versszak széles dallamát nem pontosan intonálta, vibratója túl sűrű volt. A csodálatos, megkockáztatom, különleges hangi adottságú énekes a harmadik versszak mondanivalójával teljesedett ki. A férfikar ritka szépen énekelt, a mű himnikus része felejthetetlen marad.


A Német requiem (Op. 45.) keletkezése körül még mindig nem jutottak egyezségre a kutatók. Mindenesetre Brahms a requiemmel egyöntetű elismerést vívott ki a művészetét hol rajongva, hol lesajnálva fogadók között. A szöveget a szerző maga szerkesztette a Biblia soraiból. A héttételes mű a német nép lelkivilágához szól leginkább, ezért is a német szöveg. A requiem szólistája Kálmándi Mihály volt, már az első hangjával rendkívüli atmoszférát teremtett. Orgánuma meleg, fényes, jól kiegyenlített. A művet úgy énekelte, hogy a legkényesebb ízlésnek is megfelelt. Fodor Beatrix csak az ötödik tételben énekelt, a karzatról, hangja csengő, szárnyaló. A zeneszerző édesanyja halála után, emlékezésként írta a tételt, utólag került a requiembe. A kórus kisebb-nagyobb intonációs hibái (szoprán, tenor) és néhány kiszóló hang ellenére aktívan vett részt a mű megszólaltatásában.


A zenekar az est folyamán nagyszerűen játszott Kovács János vezényletével. A mostanában rendkívül sok feladatot teljesítő karmester világos intéseivel, kiforrott elképzelésével uralta az előadást. Az általam hallott koncerteken, melyeket nem Kocsis Zoltán dirigált a Nemzeti Filharmonikusok élén, ez volt az egyik legjobb.
Kifogástalan koncertet hallottam – az alténekesnő szereplésétől eltekintve; a drámai darabok – feltételezésem ellenére – nem voltak nyomasztóak, nem tornyosultak szürke tömbként a hallgatók fölé. Kifejezetten érdekes volt, kuriózumszámban ment a három mű egymás utáni megszólaltatása, a súlyos érzelmek szintjeinek, rétegeinek sorakoztatása, így egyfajta képet kaphatott a hallgató a brahmsi lélek önábrázolásáról.


Művészetek Palotája, 2007. november 30.


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. december 7.)