Ez történt


Berlioz: Faust elkárhozása – Csengery Kristóf kritikája

2010. 11. 05.


Színpadra termett darab a Faust elkárhozása, vagy koncertpódiumot igénylő oratorikus kompozí-ció? A kérdésre adható egyenes választ maga a zeneszerző, Berlioz is kikerülte, amikor a partitú-rába a kissé talányos és ellentmondásos „drámai legenda” műfajmegjelölést írta. És valóban: az utókor, miközben szereti és megbecsüli a művet, máig nem tudja egyértelműen eldönteni, hová is sorolja. Csupán a közelmúltban két színpadi adaptációról hallhatott és olvashatott a magyar kö-zönség: az egyiket a Szegedi Nemzeti Színház, a másikat a New York-i Metropolitan mutatta be. Az utóbbit, a rendkívül látványos amerikai változatot a budapesti közönség alkalmasint könnyeb-ben megnézhette és meghallgathatta, mint a szegedit, hiszen csak a Művészetek Palotájáig kellett elvillamosoznia érte. De a koncertpublikum sem panaszkodhat: nemigen telik el úgy évad, hogy ne hangoznék el legalább egyszer az 1846-ban befejezett, négyrészes, kétórás kompozíció. Az idei Tavaszi Fesztiválon a Dohnányi Zenekar adta elő, most pedig Kocsis Zoltán vezényelte a Faust elkárhozását, természetesen a Művészetek Palotájában, amely tágas terével ideális helyszínt kínál Berlioz rendkívüli képzelőerőt mozgósító szimfonikus és vokális víziója számára.

Ami a műfaji ellentmondásosságot illeti, ez nem „probléma”, tehát nem olyasmi, ami interpretációs gondot okoz. Vagyis nem félni kell tőle, hanem örülni neki, és – mint Kocsis Zoltán is tette – kiaknázni ezt a tulajdonságot, amely egyrészt, mint minden belső feszítőerő, óriási energiaforrás, másrészt hallatlan gazdagságot is hoz magával. A Faust elkárhozásáról szólva Berlioz magyar életrajzírója, Kroó György is hangsúlyozza a mű páratlan karakterbőségét, az újra és újra vizuali-tást sugalló tablószerűséget (amely persze a Haroldnak vagy a Fantasztikus szimfóniának is jel-lemzője) és a pazarlóan áradó dallaminvenciót, amely ebben a műben – Kroó szavával élve – „szárnyakra talál”. Egy valóban ihletett, átütő erejű koncertelőadás tehát nem szenved a színpad-nélküliség hendikepjétől, mert ott van számára a párját ritkítóan gazdag zene, s ennek minden értékét felszínre segítve a tolmácsolás egyszerre lehet drámai és állóképszerű, szimfonikus, kama-razenei és szólisztikus, s a karmesteri koncepció egyszerre közvetíthet misztikus sugallatú álmot, pokoli indulatot és tépelődő filozófiát.

Az iménti szavakkal lényegében leírtam a teljességigénynek azt a grandiozitását, amellyel Kocsis Zoltán viszonyul Berlioz opus magnumához. Rendkívüli igényességgel kidolgozott, páratlan erejű, számos mozzanatában katartikus előadást hallhatott csütörtökön este a Művészetek Palotája közönsége. Kocsis vezénylése egyszerre volt lendületesen nagyvonalú és minden apró részletnek figyelmet szentelő; muzsikálását egyszerre jellemezte fegyelmezett tartás és elsöprő szuggesztivi-tás. És ezúttal valahogy minden szerencsésen összejött: a produkciónak gyakorlatilag egyetlen gyenge pontja sem volt. Kezdjük a Nemzeti Filharmonikusok pompás együttesével, amely a nagy európai zenekarok színvonalán játszott. Utalhatok itt a Rákóczi-induló telt és dús, de ugyanakkor tömör zengésére; a Szilfek táncának elbájoló hajlékonyságára és puha vonóstónusára; a III. részt indító, távolodó katonazene kürtjeinek és trombitáinak megkapóan hiteles térélményére, a Lidér-cek táncának virtuóz piccolóira; A thulei király balladáját kísérő obligát brácsaszóló vagy Margit másik nagy, személyes megnyilvánulása, a IV. részt indító F-dúr románc nyugtalanul vágyódó atmoszféráját meghatározó angolkürtszóló személyességére; a Faust és Mefisztó közt Margit lel-kének megmentése ürügyén megköttetett alkut kísérő vadászjelenet kétféle értelemben is izgalmat közvetítő kürtjeleire; vagy a Pokolraszállást illusztráló tubák hátborzongató, fekete hangtömbjére.

A zenekarhoz méltó teljesítményt nyújtott a három kórus, mely három különböző tónust és karak-tert adott az előadásnak, ám azonos színvonalon. Magát a népet és annak különféle arcait ábrázol-ta az Antal Mátyás felkészítésében kiválóan szereplő Nemzeti Énekkar, amely a mezőn megpihenő parasztok táncdalában ugyanolyan vonzó gazdagsággal énekelt, mint az áhítatos Húsvéti him-nuszban, és általában véve mindvégig az előadás egyik oszlopa maradt. A Strausz Kálmán igaz-gatta Honvéd Férfikar a nyerset, a vadat, a démonit volt hivatott megjeleníteni. A koncert előtti napokban a fiatal Seiji Ozawának egy hetvenes évekbeli, lenyűgöző felvételét hallgattam meg többször is. Ennek élménye által megigézve a Művészetek Palotájában kissé keveselltem az Auerbachskeller-beli részeg diákok blaszfémikus Ámen-fúgájának nyerseségét. Itt a szentséggya-lázást valóban csúnya éneklésnek kell kifejeznie: nem baj, sőt helyes, ha a férfikar ordít és nyávog, ahogyan Ozawa keze alatt a Tanglewood-i Fesztivál Kórusa teszi, hiszen az ördögnek azért tetszik ez a döglött patkány emlékére énekelt fúga, mert a Magasztosat gúnyolja ki. Ehhez képest a Honvéd Férfikar itt kissé túl civilizáltan szerepelt. Ez azonban csak egy futó megjegyzés, a lényeg az, hogy az együttes a teljes előadás során mindvégig remekelt, homogén, érces hangzásával jellegzetessé téve a Katonák és diákok felvonulását éppúgy, mint Mefisztó szerenádjának kórus-hátterét vagy a Pandaemonium rémképeit. A sötétség ellenpólusa gyanánt pedig megjelent az or-gonakarzaton a Magyar Rádió Gyermekkórusa, Thész Gabriella együttese, amely az angyali ártat-lanság megszemélyesítőjeként a végkifejletben kapott szerepet, s úgy énekelt, ahogyan mindig is szokott: tisztán és tökéletesen.

A Faust elkárhozásában fontosak a közösséget szimbolizáló nagy tömbök, de persze a mű nem élhet meg jelentős individuumok nélkül. Négy elsőrangú énekes alkotta a szólistagárdát. Magam az igazat megvallva idén tavasszal nem lelkesedtem Gábor Géza operaházi Ochs bárójáért, most azonban úgy éreztem, Brander dala az ő előadásában csak annyira volt árnyalatlan és nyers, am-ennyire ezt maga Brander figurája és a megmérgezett, majd kemencében megégetett patkány ha-lálát elbeszélő kuplé által képviselt kegyetlen lelkivilág is megengedi. Vizin Viktória remek hanganyaggal, tisztán, átszellemülten énekelte Margitot, teljes odaadással azonosulva és simulva bele a figura személyiségének kereteibe. Nagyon halkan és kissé félve mondom, hogy alakítását olykor megkísértette a szenvelgés: néha egy leheletnyit több volt benne az érzelem, az ellágyulás a kelleténél, s a kiváló fiatal mezzoszoprán néha olyankor is mosolygott, amikor az énekelt szöveg tartalma ezt nem indokolta. De ahogy a Honvéd Kórus esetében, ezt a megjegyzést is zárójelbe tehetjük, mert az egész éneklés ethosza tökéletesen hiteles volt. És alighanem ezért örülhettünk a produkció Faustjának és Mefisztójának is: mindketten képesek voltak arra, hogy zenei és színészi eszközökkel egy Lény, egy személyiség alkatát, gondolkodásmódját, szemléletét és kisugárzását állítsák elénk. A Faust szólamát éneklő Giorgio Berrugi lírai, kontemplatív személyiség, s ez jól illik szerepéhez, tenorja pedig jelentős vivőerejű, tartalmas orgánum, amely a franciás vokális előadásmód hagyományaihoz illőn, ha kell, kissé fedetten-nazálisan is tud szólni. Mindvégig nagy szuggesztivitással és kifogástalan intonációval énekelt – csak a mű egyik csúcspontját alkotó Fa-ust–Margit-kettős két exponált pillanatában, két csúcshangnál okozott számára a szólam megeről-tetést. A méltatás végére hagytam Mefisztó megszemélyesítőjét. A spanyol Rubén Amorettit, ha szabad így fogalmazni, az Isten is Ördögnek teremtette. Nemcsak vörös nyakkendőjével és vörös keretes szemüvegével (utóbbit akár nélkülözhettük is volna), de járásával, gesztusvilágával, mi-mikájával, egész jelenlétével képviselte A Rontás Szellemének éles elméjű cinizmusát. Basszusá-nak van egy kissé nyers, karcos karaktere, amely itt és most nagyon is hasznosan funkcionált. Személyiségének pedig magva volt – formátum és hideg erő sugárzott belőle, ami a teljes előadás központjává és játékmesterévé tette. Megszólalásának mindig súlya volt, szólamát tökéletes ki-dolgozottsággal, hallatlan plaszticitással és megjelenítő erővel énekelte – nem véletlen, hogy Ko-csis Zoltán mellett ő aratta a legnagyobb közönségsikert.

 

Csengery Kristóf

MR3 Bartók, Új Zenei Újság, 2010. október 24.