Ez történt


Bartók-ünnep Kelemen Barnabással, Wiedemann Bernadettel, Fried Péterrel és az NFZ-vel

2008. 03. 31.


Bartók Béla születésnapját a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversennyel ünnepelte március 25-én a Művészetek Palotájában a róla elnevezett koncertteremben, a szerző művei közül kettő hangzott el, a Hegedűverseny és A kékszakállú herceg vára.


A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül elhangzó koncerten Kelemen Barnabás hegedült, Wiedemann Bernadett és Fried Péter énekelt, a karmester ezúttal is a Bartók Új Sorozaton dolgozó Kocsis Zoltán volt, a bartóki életmű ismerője, elemzője, népszerűsítője.


Egy percig sem volt kétséges, hogy kiváló előadást kap az érdeklődő, erre Kocsis és a zenekar – eddigi munkájuk alapján – volt a garancia, Kelemen Barnabás Bartók fiatalkori Hegedűversenyét, a 44 duót feleségével, Kokas Katalinnal és a Szólószonátát lemezre rögzítette. A 44 duó és a Szonáta a BMC gondozásában jelent meg, a Hungaroton egy új felvételt készített a 44 duóból. Fried Pétert már volt alkalmam Kékszakállúként hallani, Wiedemann Bernadett gyönyörű, dús hangja pedig eddigi pályafutása alapján érzéki-érzékeny Juditnak ígérkezett. A két mű fontos állomás Bartók alkotásainak sorában, A kékszakállú herceg vára a fiatalkori, első vokális műve, a Hegedűverseny pedig keserű tapasztalatok után született meg. Távoli, de nagyon fontos állomásai Bartóknak, a Kékszakállú még egyfajta útkeresés a saját stílus felé, a Hegedűverseny egy maximálisan kiforrott zeneszerzői koncepció eredménye.


Bartók Székely Zoltánnak ajánlott Hegedűversenye két és fél évig készült, míg közben más művek is születtek. A hazai politikai helyzet egyre félelmetesebbé vált Bartók számára, olyannyira foglalkoztatta az emigráció gondolata, hogy műveit elkezdte külföldre menekíteni. Különleges módon a Hegedűversenyben semmiféle olyan zenei gondolat sincs, mely a zaklatott mögöttes tartalmat ábrázolná. Bartók a népdal-intonáció mellett a verbunkos stílusból is merített, a szárnyaló, áradó dallamvezetés a nagy hegedűversenyekére emlékeztet.


A Kelemen Barnabás szólójával előadott versenymű a bartóki világot pazar mivoltában tárta elénk. Csodálatos hangszíneket hallottunk a Nemzeti Filharmonikusoktól, különösen a középső tétel volt megkapó a maga gyengédségével. Kelemen Barnabás a darab mélységét emelte ki, az összefüggések sorozatát, mindhárom tétel egymásból nyílik, egymásra rímel, hegedűjének hangja gyönyörű volt.


A kékszakállú herceg vára a maga utóromantikus zöngéjével, a férfi-nő kapcsolat bonyolultságával, a néző fantáziájára bízott befejezéssel (nem torkollik vérfürdőbe, ahogy a középkori vándormotívumból alakított művekben ez lenni szokott) az egyik legkedveltebb Bartók-mű. A Prológust Szacsvay László mondta el, a vásári komédiák hangulatát idézte hangsúlya, hanglejtése, jelezve, hogy ne vegyük komolyan a következő történetet.


Hogy az operát hangverseny-előadásban hallottuk, nem vált a mű kárára (hasonlóan a 2007. június 16-i Pelléashoz). Részesei lehettünk a folyamatnak, melyben férfi-nő hadakozik a megfoghatatlanért, a nő tudni akarja a titkot, hiszen ezért hagyta el “testvérbátyját, vőlegényét”, biztos, gondtalan létét stb., a férfi viszont magáénak tartja meg korábbi életét. A díszletekért, jelmezekért kárpótolt a zenekar, karmester és persze az énekesek látványa.


A koncertszerű előadás minden várakozást felülmúlt. Egészen egyedi megformálásokat hallottunk a zenekar és Kocsis részéről – nem a néha túl nagy tempóra gondolok -, olyan szólamok jöttek elő, melyek elsikkadnak más vezénylete alól, de Kocsis megmutatta, hogy mennyire fontos egy-egy klarinétsóhajtás, egy kürtsforzato stb., hol célszerűbb a hegedűket háttérben hagyni vagy előtérbe helyezni. A hangsúlyozás nem csak az ötödik ajtó feltárásáig tartott, ahogy hajlamosak azt játszani, lineárisan csökkentve az érzelmeket, a drámát, a dinamikai hullámzást. Megvolt a valódi, de kissé rejtett, torokszorító tetőpont, Wiedemann Bernadett jóvoltából. Külön ízt adott az egyfelvonásos operának a rengeteg apró hangsúly, a megtorpanások, újraindulások, a zenei szövet rusztikusságát adó, mindig odaillő agogikai jelzések.


Fried Péter Kékszakállúja egy állhatatos férfit mutatott be, aki fájóan bár, de a szerelemért sem áldozza fel titkait. Gyönyörű hangja egy igazi herceggé varázsolta, sziklaszilárd jellemmel, állandósággal. Wiedemann Bernadett Juditja – túl a hangi adottságokon – az örök nőt ábrázolta, a mindent birtokolni akarót, Balázs Béla szövege azonban örök vesztessé tette, amit Wiedemann tökéletesen érzékeltetett. A mezzoszoprán óriási hangja az ötödik ajtó kinyílását (a szimbolikus C-dúrban) elementáris erővel csodálta, hihetetlen volt. Ezt csak az előbb említett, újabb tetőpont múlta felül. Sok kiváló Juditot hallhat az ember cédén, Wiedemann Bernadetté a legjobbak közt van.


Az utóbbi évek legjobb Kékszakállúját hallhattuk a koncerten. Izzó hőfok, maximális zenei teljesítmény, nagyszerű zenekarral és szólistákkal, és az utolérhetetlen (Bartók-interpretátor, zongorista, karmester) Kocsis Zoltánnal.


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2008. március 31.)