Ez történt


Bartók: Rapszódia, Scherzo, I. hegedűverseny – Fischer, Kocsis

2007. 12. 18.


A Hungaroton új Bartók-sorozatának második SACD-lemeze amolyan vegyesfelvágottnak bizonyul. Csak az I. hegedűverseny felvétele új (2006); a másik két mű előadása a Philips által 1985-86-ban felvett Bartók-ciklusból való, mely azonkívül még a három zongoraversenyt, valamint a húros- és ütőhangszerekre és cselesztára írt Zené-t is tartalmazta. Ezeket a felvételeket engedte át a Hungarotonnak a Decca; az új SACD-verzióhoz három, feltehetően mesterséges sztereo csatornát hoztak létre, bár erről a kísérőfüzetben semmilyen tájékoztatást nem olvashatunk.


Kétségkívül jó ötlet volt ezt a három korai művet együtt közreadni. A zene, bár igen távol áll Bartók későbbi stílusától, azonnal megnyer ragyogó ötleteivel, és jól kitölti a 74 percnyi játékidőt.


A Rapszódia zongorára és zenekarra, amelynek komplex keletkezéstörténetét részletesen tárgyalja a kitűnő ismertető, Liszt magyar rapszódiáinak világába vezet bennünket, valamivel csípősebb harmóniákkal. A mű csárdás-stílusban íródott: terjedelmes lassú bevezetését rövidebb gyors rész követi. Különösen nagy hatást tett rám a darab váratlanul halk befejezése a zongora és a szólókürt párbeszédének formájában. A virtuóz zongoraszólam egyáltalán nem okozott problémát Kocsis Zoltánnak, aki félelmetes technikával, csodálatosan tolmácsolta a darabot. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar kísérete egyszerre volt jól csiszolt és temperamentumos. Nehezen lehetne izgalmasabb és idiomatikusabb lemezfelvételt elképzelni.


Eredeti kéziratában Bartók a 2-es opus-számmal jelzett művét Scherzo zenekarra és zongorára címmel látta el; bár a zongora már a darab elején belép, többnyire a zenekar játssza a főszerepet. Az ambíciózus, félórás kompozíció négy kontrasztáló, bár összefüggő szakaszra oszlik: a lassú bevezetés után két scherzo következik, a kettőt trió választja el egymástól. Bartók lázas képzelete valamennyi szakaszban valósággal elszabadul, és a zenei ötletek hihetetlen kavalkádját kapjuk, amelyek ugyan ritkán bontakoznak ki teljes pompájukban, de jól illusztrálják a zeneszerző invenciógazdagságát pályájának ezekben a korai éveiben. Igen szórakoztató darab, bár egyesek talán kissé túl hosszúnak fogják találni. Kocsis, Fischer és a BFZ itt is kifogástalanul szólaltatják meg ezt a magával ragadó darabot.


A hangzásban gyakran túlságosan is nyilvánvaló, hogy e két felvétel a korai digitális korszakból származik. Kocsis Bösendorfere, bár dicséretes plaszticitással van felvéve, hangyányit sekélyesen szól, és túl kevés a basszus. A felvétel üvegesen csillog, és a hegedűk a forte állásokban kissé élesek. A budapesti Olasz Intézet akusztikája nem olyan tágas, mint az új Nemzeti Hangversenyteremé, és úgy éreztem, hogy a zenekari hangzás beszorult az elülső mikrofonok közé, ahelyett, hogy kifelé terjedt volna. A sztereocsatornák, bár mindig jól hallhatóak, ezúttal kevés konkrét hasznot hajtottak.


A CD záródarabja a kéttételes I. hegedűverseny, amellyel Bartók Geyer Stefinek, a fiatal hegedűművésznőnek vallott szerelmet (aki mellesleg nem viszonozta érzelmeit). Azonnal érezhető, hogy technikailag ez a felvétel mennyivel felette áll a másik kettőnek. A hangzás meleg és tágas; a szólista és a zenekar egyensúlya, bár túl szoros, de mindig meggyőző. A lírai nyitótétel szorosan összefonódó vonalainak javára vált Kelemen Barnabás stílusos játéka. Kelemen egy 1742-es Guarneri del Ges%u016F hangszeren játszik, amely valaha Kovács Dénes kezében volt. Dús, sötét tónusa tökéletesen illik ehhez a romantikus zenéhez. A Magyar Nemzeti Filharmonikusok igen karakteresen játszanak; különösen kiválóak a fúvósok. Kelemen átütő erővel tolmácsolja a kontrasztáló második tételt, és Kocsis Zoltán érzékenyen reagáló kísérete bizonyítja, hogy karmesteri képességei nem maradnak el zongoraművészi erényei mögött.


Kelemen Barnabásról további információk olvashatók a honlapján (http://www.barnabaskelemen.com/index_en.htm), ahol bőségesen találunk a hegedűjátékát bemutató hangzó részleteket, többek között néhányat Bartók II. Hegedűversenyéből is, amelyet reményeim szerint szintén lemezre vesz majd a Bartók Új Sorozat valamelyik későbbi darabja számára.


Amint azt fentebb már jeleztem, ennek az SACD-nek a zenei és előadói erényei rendkívül értékesek, ám a hangzás az első két mű CD-nél alig jobb minősége miatt némi kívánnivalót hagy maga után.


Előadás: 5-ből 5 csillag, Hangzás: 5-ből 3,5 csillag


Castor [Graham Williams]
(SA-CD.net, 2007. december 18.)