Ez történt


Bartók-művek

2004. 02. 26.


A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán vezényletével bámulatos lemezt készített, ami nem volt könnyű, hiszen – a Magyar parasztdalok (1933) kivételével – sokszor játszott darabokról van szó.


Bartók amerikai termése számomra is hanyatlást jelent életművében, és ettől Somfai Lászlónak a remek műsorfüzetben felhozott érvei sem tántoríthatnak el. De ezt a Concerto (1943) felvételt meghallgatva elbizonytalanodhat bárki szkeptikus. Hiszen most valóban új oldaláról ismerheti meg ezt az agyonjátszottnak hitt művet. Az első tétel “függönytémája” nyilván a Kékszakállú rokona, a harmadik a Mandarin siratója, a másodikban olyan fafúvóshangokat hallunk, mint eddig soha, a negyedik letaglózóan groteszk, a zárótétel pedig minden képzeletet felülmúló fokozással (a 7'34″-től számolva az ősködből kibontakozva) rohan a végkifejletbe, ahol meg is dicsőül – patetikus, de kimutatja torz foga fehérjét is. Tökéletesen kidolgozott szólamok, nagyszerű arányok (a második tételben a kisdob előtérbe állítása!), meghökkentően friss tempók, színgazdagság – röviden: egy immár nemcsak nagy zongoraművész, de egyben jelentős karmester minden ütemben átgondolt világlátása.


A Tánc-szvit (1923) szintén populáris darab, de talán csak korunk legnagyobb Bartók-zongoristája képes ilyen ütőhangszeres effektusokkal (egészen remek fagottszólammal) feltárni a bevezető félelmetes totyogását, őshüllős vonszolódását, persze mindig feszülten és vasmarokkal összefogva. És a hangszínek dramaturgiája! Az egész mű szívhez szóló naivitása!
Revelatív lemez.


Hungaroton Classic, 2004
*****
– csonta –
(Magyar Narancs)