Ez történt


Bartók-maraton

2013. 01. 30.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezényletével Bartók Kosssuth –szimfoniai költeményét és Táncszvitjét adta elő a Bartók-maratonon február 3-án, vasárnap 17:00 órai kezdettel a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Hangversenyteremben.

 
“Nagy öröm, hogy Kocsis Zoltán felépült, és idén együtt tudunk működni” – emelte ki Fischer Iván az esemény előtti sajtótájékoztatón.

 
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezényletével 2006-ban, az Új Bartók Sorozatkeretén belül lemezre vette Bartók Kossuth, szimfóniai költeményét, mely Midem Classic Award, Diapason d’or, Supersonic, Hungaroton Aranylemez, Hungaroton Platinalemez 2010 díjakat nyert.

 

Laki Péter a 2007 áprilisi HOLMIban megjelent kritikájában így ír:

 
„Köztudott, hogy a Kossuth-ra (1903) erősen hatottak Richard Strauss szimfonikus költeményei, különösen a Hősi élet (1899). De a párhuzamoknál itt talán fontosabbak a különbségek. Ellentétben Strauss-szal, Bartók nem saját magát tette meg hőssé, hanem egy nemzeti és a politikából a történelembe frissen átvonult hőst énekelt meg, népmeseszerű elemektől sem mentesen. Az eltorzított császári himnusz révén a darab Csajkovszkij 1812-nyitányának (1880) éppúgy örököse, mint a Heldenleben-nek. Vagyis Bartók, ha Strauss művéből átvette is a hősi portré egyes alapvonásait, nem vette át egészében a romantikus pátosz straussi formáját, amelyben a hősiesség már nemcsak egy adott hős jellemvonása, hanem valóságos filozófiai princípiummá válik. Emellett Bartók a Csajkovszkij-féle pragmatikusabb romantikából is tanult, de mindezeket a hatásokat kritikusan dolgozta fel, és saját már kialakult egyéniségén szűrte át. A Kossuth, ha itt-ott kissé kiforratlan is, káprázatos szakmai felkészültségről tanúskodik, és, mondanunk sem kell, a nótaintonációk révén máris jellegzetesen magyarhangot üt meg.

 

Kocsis Zoltánnak mindezekből a heterogén jellemvonásokból kellett egységes interpretációt kialakítania, ami maradéktalanul sikerült is. A felvétel nem csinál a Kossuth-ból sem Csajkovszkijt, sem Strausst, hanem megmutatja, hogy Bartók minden külső hatás ellenére lényegében már ebben az ifjúkori művében is önmaga volt. A számos fúvósszóló mindegyike emlékezetes szépséggel szól, a csatajelenet izgalma éppoly pompásan érvényesül, mint a záró gyászinduló komorsága. Az új sorozatot az életmű elején elkezdve, máris lebilincselő új képet kapunk Bartók pályakezdéséről.”