Ez történt


Bartók: Kossuth; A fából faragott királyfi

2007. 07. 03.


Magyar Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán. Hungaroton 32502 (SACD); 72 perc.


A Bartók-diszkográfiának ezt az új darabját – szenvedélytől izzó előadás, melyet kitűnő stúdiótechnikával rögzítettek – nem szabad kihagyni. A fiatal Bartók 1903-ban írta első nagyszabású zenekari művét, a Kossuthot, mely a magyar nacionalizmus és Richard Strauss Hősi életének erőteljes kettős hatása alatt állt, bár az elkészült darab inkább a kései Lisztre emlékeztet. Komoly kritikushoz illően most összevonom a szemöldököm, és kinyilatkoztatom: ez a mű “megérdemli, hogy gyakrabban játsszák”. Valóban: Magyarországon kívül csak ritkán adják elő és veszik lemezre a Kossuthot, és a jelen felvétel tanúsága szerint tényleg megérdemelné, hogy sokkal sűrűbben legyen forgalomban. Strauss absztrakt hősével ellentétben Bartók arra törekedett, hogy Kossuth Lajosnak, az elbukott 1848-as magyar felkelés egyik vezetőjének szellemét keltse életre zenében.
  Az én emlékezetemben ez a darab elválaszthatatlan attól a jéghideg délutántól (Szt. Patrick napja volt), amikor a chicagói Orchestra Hallban egy nagyon magas, de nagyon olcsó ülésről tekintettem le Leonard Slatkin kopaszodó feje búbjára. A koncert nyitószáma a Kossuth volt (te jó Isten, lehet, hogy ennek tényleg majd' húsz éve már?), és Bartók korai műve igen mély benyomást tett rám. Azóta is mindig szívesen hallgatom a darabot, különösen ebben az új előadásban, melyet a zeneszerző honfitársaiból álló együttes, valamint Kocsis Zoltán, a zongoristából lett karmester (jelenleg a zenekar zeneigazgatója) jegyez.


Míg Slatkin inkább a darab harcias epizódjaira koncentrált (ebben kétségtelenül segítségére voltak a Chicagói Szimfonikusok cseppet sem szégyenlős rézfúvósai), Kocsis megközelítésmódja elégikusabb, bár semmivel sem kevésbé szenvedélyes. Benne van mind a szabad Magyarország megszületéséhez fűzött remény (mely 1903-ban ugyanannyira aktuális volt, mint 1848-ban), mind pedig a remény szertefoszlása utáni kétségbeesés. A Kossuthból még hiányzik a nagy Bartók-művek forrósága, de segít megérteni, honnan jönnek az érett kompozíciók. Magam szívesen odaadnék, mondjuk, jó néhány Rómeó és Júliát vagy A tengert, hogy gyakrabban hallhassam koncerten.


A Kocsis-féle Fából faragott királyfi nem fogja kiszorítani sem Neeme Järvi és a Philharmonia kiélezett, színgazdag előadását (Chandos 8895, melyen a teljes ballett hallható, nem a szvit, melyet Järvi egyébként ugyancsak felvett), sem Boulez extrovertált és csodálatosan összpontosított felvételét (DG; ez az előadás mind művészileg, mind technikailag jobb, mint a korábbi Sony-felvétel). Lehet azonban érvelni amellett, hogy Kocsis atmoszférikusabb, impresszionista tolmácsolása közelebb jár ahhoz, amire Bartók gondolt, amikor az I. világháború idején a balettet komponálta. Személy szerint nekem jobban tetszik a Boulez-vezette Chicagói Szimfonikusok virtuozitása, de ha másnak az ő előadásuk túlságosan agresszív, akkor Kocsis jól megfelel. Kocsis a TELJES balettet dirigálja. Bartók későbbi, a brutalitásig erőszakos Csodálatos mandarinjával ellentétben ezt a darabot könnyebb kézzel kell megfogni; szükséges hozzá a finom árnyalatok iránti érzékenység, melyet nagyban segít a SACD-hangzás tisztasága és tágassága. Ha egy kezdő lemezgyűjtő megkérdezné tőlem, melyik Fából faragott-felvételt válassza, habozás nélkül a Kocsisét ajánlanám.


A Hungaroton-kiadás minden más szempontból is példamutató. Mindkét darabot kitűnően megírt, informatív ismertető szöveg kíséri, részletes szinopszissal, mely a cselekmény minden mozzanatához hozzárendeli a nagyszámú track-ek egyikét. Ez különösen sokat segít abban, hogy magunk elé képzeljük a balettet, ami majdnem olyan jó, mint egy táncelőadást látni DVD-n; talán még jobb is. A Kossuth tíz (megszakítás nélkül játszott) szakasza úgyszintén mind külön track-et kapott.
A zenekari hangzás dús, ha olykor kissé száraz is, viszont mindig tiszta és részletgazdag – mintha az első sorból hallgatnánk. Erről jut eszembe a SACD-formátum egyik nagy előnye: nem kell a hangerőt felcsavarni ahhoz, hogy a zenének nagyobb ereje legyen, és a hangszínkontrollra szinte egyáltalán nincs szükség. Természetesen, ha halkabbra állítjuk a hangerőt, kevésbé fáradunk el, és jobban tudjuk élvezni a zenét.


Hansen
(American Record Guide, 2007. július-augusztus)