Ez történt


Bartók, Haydn és Csajkovszkij a Nemzeti Filharmonikus Zenekar műsorán

2008. 01. 14.


Az új évben is jó darabokkal várja az NFZ a közönséget. A Müpában az idei első hangversenyük kellemes műsort ígért, leginkább a ritkán hallható Csajkovszkij-szimfóniára voltam kíváncsi.


Tévedés ne essék, Bartók Két kép című műve nem tartozik az alaprepertoárokba, a Haydn-darab sem mindennap hallható. Míg a zenekar és Kocsis Bartók-interpretációiról a zenei életet csak egy kicsit is követők bízvást tudják, hogy kiválóak (elég, ha az új Bartók-összkiadás két lemezét említjük), Haydn Esz-dúr trombitaversenyében inkább a szólista adottságaira kíváncsi az ember, Csajkovszkij II. szimfóniája pedig árnyékban marad az utolsó három és a Manfréd-szimfónia zsenialitása mellett/miatt.


A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem tele volt, az orgonaüléseket is elfoglalták, a diákjegyesek száma sem lehetett kevés. Bartók Két kép (Op. 10.) című műve 1910-ben keletkezett, alapmotívuma a zeneszerző közismert természet iránti szeretete, a nép, a falu iránti vonzódás. A fiatalkori darab kéttételes, Bartóknál nem ritka ez a fajta tagolás. Bár ekkoriban még Richard Strauss nagy hatással volt rá (később, az Elektra bemutatója után szinte kétségbe vonta Strauss nagyságát), Debussy zenéje – Kodályhoz hasonlóan – csodálatra késztette. A Virágzás a hangfestés non plus ultrája, a nagy zenekari apparátus inkább a szólisztikus részekkel, hangszínekkel hat, nem a hangerővel. A szinesztézia kifejezést kölcsönvéve a fülünk hallatára bimbóznak, borulnak virágba a növények, zümmögnek a méhek, donganak a darazsak, a napsütés melegét szinte érezzük, de legalábbis értjük a káprázatos hangszerelésnek, esetünkben a zenei megoldásoknak köszönhetően. A zenekart irányító Kocsis Zoltán pazarul építette fel a Bartókra oly jellemző természetfestő tételt. A pillanatonként változó hangszínek egy-egy pillanatra kitisztultak, hogy átadják helyüket egy újabbnak, az örök körforgást sugallva, így a motívumzárások sem voltak erőltetettek, túl határozottak, utat engedtek a folytatásnak. A vonósok mellett gyönyörűen szólt az oboa, angolkürt, a rézfúvósok, a tétel zárása varázsos volt.


A második tétel, A falu tánca a zenekar előadásában felsorakoztatta a legkülönfélébb tánckaraktereket, ősi, elementáris erejű férfitáncot hallottunk, fékezhetetlen indulattal, szilajsággal, a gyerekek pajkosságát, az öregek óvatoskodó lépéseit ismertük meg. A színes kavalkád ábrázolása nem maradt el a rondóformájú tételben. Míg a Virágzás a hangfestést helyezi előtérbe, A falu tánca az egyszerűbb harmóniákat, de szinte vad karaktereket hangsúlyozza. Mindkét tétel az élet örömét, a fennmaradást jelképezi. Elképesztően jó volt az előadás.
Joseph Haydn versenyművei számomra az üdeséget, könnyedséget, kecsességet jelentik. Az Esz-dúr trombitaverseny, ahogy a C-dúr csellóverseny is, csak későn jelent meg nyomtatásban, mindkettő zárótétele fergeteges. A trombitaverseny szólistája sok verseny győztese, Velencei Tamás. Hangszere szépen, fényesen szólt, zenei elgondolásai beleillettek a versenyműbe. A lassú tétel áradó dallama, a gyors tételek virtuozitása kelthette fel a hallgató érdeklődését a trombita iránt (és szembesült a megszólaltatás nehézségeivel).


Szünet után Csajkovszkij II, c-moll szimfóniája szólalt meg. A zenekar karácsonyi ajándéka a Diótörő volt, pezsgő, vidám, telibe talált zenei megoldásokkal. Mint a Csajkovszkij-művek hódolója, nagyon vártam a ritkán hallható szimfóniát. A zene nagyszerű, ha nem írta volna meg a lelki betegségre hajlamos zeneszerző a többi szimfóniát, akkor is bekerült volna a zenei köztudatba. A “kis orosz” szimfónia még némi áthallásokat tartalmaz Csajkovszkij előző műveiből, 1872-ben készült, nagy sikere volt, majd 1879-ben dolgozta át. A mű több népdalidézetet tartalmaz, a második tételben a zeneszerző ifjúkori operájából, az Undinéből vette át az indulótémát. Az előadás – talán a Bartók-mű fényében, az után – nem azt a rendkívül magas szintet mutatta, ami a zenekar sajátja. Természetesen így sincs ok a panaszra. Az első két tétel ritmikai, együttjátszási pontatlanságai, zötyögései szokatlanul hatottak. Az első tétel kürtszólójának intonációja esetlegesen hangzott a rá következő fagottszóló fényében. Az indulótétel (nincs igazi, Csajkovszkij dallamvilágát hozó lassú tétel) karaktere tetszett, azonban a rezesek túlharsogták a tételt, ezt az elsőben is tapasztaltam. A Scherzo Mendelssohn tündérzenéjét idézte, villódzó, szikrázó, állandóan új színekben tobzódó muzsikát hallottunk, vérbeli tündöklést, pajkosságot, a zenekar nagyszerűen villódzott, szikrázott. A hangszínek, zenei effektusok kiválóan sorjáztak, a szimfónia legjobban megoldott, átélt tételét hallhattuk. Az utolsó tétel remek kezdése a variációsorozat nagy pillanatai közé tartozott, a méltóságteljes fanfár méltó befejezése volt a szimfóniának.


2008. január 11., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2008. január 14.)