Ez történt


Bartók-dalok nagyzenekarra

2003. 09. 25.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar próbatermében már hangolnak a muzsikusok. Samu László zenekari menedzser arra hívja fel a figyelmet, mit hogyan csomagoljanak a hét végén. Van, ami a Soroksári úti raktárba kerül, van, ami felmegy a Várba – szeptember 30-ig kell kiköltözniük a Vörösmarty téri irodaházból. A költözés átmeneti, hiszen a Millenniumi Városközpontban épül új otthonuk.


Kocsis Zoltán fő-zeneigazgató-karmester köszönti az együttest – és megkezdődik Bartók-Kocsis: Húsz magyar népdal című művének első zenekari próbája. A húszból tizenötöt hangszerelt meg Kocsis, aki számítógépen dolgozott: a szólamanyagokat menet közben javítják. A kiegészítő információkat ki-ki a kottájába jegyzi. Élettel teli, ám nem látványos egy ilyen próba. Más arcát mutatja a karmester, mások a zenészek, mint az esti koncerteken. Kocsis Zoltán időnként a mögötte álló zongorán szemlélteti, amit kér.
A próba szünetében Kocsist a mai hangverseny műsoráról, a Húsz magyar népdal zenekari változatának világpremierjéről is kérdeztem. “Lehet, hogy egyedül állok a véleményemmel, de szerintem a Húsz magyar népdal Bartók fő művei között foglal helyet – mondja. – Mindenképpen azonos értékű a környező darabokkal, azaz a hegedűrapszódiákkal, a IV. vonósnégyessel, az I. és a II. zongoraversennyel, a Cantata profanával. Ezek mindegyikének hangvétele fellelhető e műben, mint ahogy Bartók minden műve relációban áll egymással.”
Az öt népdal, amelyek zenekari változatát 1933-ban maga Bartók készítette el: a Tömlöcben (No. 1.), Régi keserves (No. 2.), Sárga csikó (No. 11.), Virágéknál ég a világ (No. 12.) és a Panasz (No. 14.). Bartók kis zenekarra dolgozta át az említetteket; ugyanez nem volt lehetséges a nagy formátumú darabokkal. Kocsis Zoltán a fennmaradó tizenöt dal nagyzenekari verzióját a múlt évben komponálta. “Nem fogtam volna hozzá a feladathoz, ha magam nem játszottam volna sokszor az eredeti, ének-zongora változatot” – magyarázza.


A Budapesti Zenei Hetek nyitó koncertjén, Bartók halála évfordulójának előestéjén a Zeneakadémián világpremierként hangzik el a teljessé lett ciklus. Mit tart szem előtt a karmester, amikor a zenekarral ilyen különleges művet próbál? – kérdezem. “Úgy kell próbálni, hogy a zenekar a lehető leghamarább tisztában legyen a darab kvinteszenciájával: a dalok szövegével, alapkarakterével, a játszanivaló tempóival. A zenészek előzetesen már átnézték a szólamokat, vagyis lehet velük próbálni” – hangzik a válasz. Köztudomású, hogy időnként nehézségbe ütközik a Bartók-művek előadásának, feldolgozásának joga. “Már az is jelentős eredménynek tekinthető – jegyzi meg Kocsis -, hogy Bartók Péter nem zárkózott el. Baj, hogy nincs igazán tisztázva: milyen jogokat élvez és mik a kötelességei annak, aki alkotó módon nyúl egy másik szerző művéhez. A szöveghűség és a stílushűség két olyan fogalom, amelyet ilyen-olyan érdekek alapján össze lehet mosni. Bármennyire is az illető zeneszerző szellemében történik az átdolgozás, hogyha valami eltér az eredeti szövegtől, az már megkérdőjelezhető. Pedig átdolgozásaiba maga Bartók is olyan szólamokat, extra ütemeket épített be, amelyekről az eredetiben szó sincs.”


A műsor összeállítása szinte önként adódott, derül ki beszélgetésünk végén. “Amikor a Hatforintos nóta hangszerelésén dolgoztam – mondja Kocsis – feltűnt, hogy annak romános hangvétele, amelyet egy magyar dallam alá komponált Bartók, mennyire sajátja a második hegedűrapszódiának. Erre kértem fel Kelemen Barnabást, aki hozzávette még az elsőt is. A viszonylag ritkán játszott művek mellett azért a Concertóra esett a választásom, hogy az együttes megmutathassa, mit tud egy gyakran játszott, tradíciókkal, áltradíciókkal megterhelt darabban. Mi magunk is nagyon sokszor adtuk már elő; a zenekar olyan stílushűséggel játssza, meg merem kockáztatni, talán a legjobban a világon. A Concerto tipikusan olyan darab, amelyen lemérhető, hogy akármilyen fluktuáció történik, mégis él a zenekar játékában a hagyomány, amely Ferencsik Jánossal kezdődött. Pedig már csak három-négy ember játszik a régiek közül. Sokan attól féltek, hogy az együttes elveszti profilját. Az ultrakonzervatív profilt valóban elveszítette, ugyanakkor a tradíció jó elemei megmaradtak; ezt minden olyan művön látom, amely a Ferencsik-repertoár része volt.”


Kocsis Zoltán a próba közben időnként csendre int. A szemlélődésből éles hangja rezzent fel: “Rondának kell lenni! – szól az utasítás, a “tuttinak”, merthogy a Kanásztáncot vették elő. És hogy milyen gyönyörű tud lenni a ronda – az a koncerten mindannyiunk előtt kiderül.


Kálmán Gyöngyi
(Magyar Nemzet)