Ez történt


Bartók Béla:  Kossuth, DD 75a – A fából faragott királyfi, Sz. 60

2007. 02. 08.


Kocsis Zoltán közel tíz éve vezető karnagya a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak. Ennyi idő alatt bőven volt módja tökéletesíteni karmesteri képességeit (ez az új tevékenység nem éppen magával értetődő, még egy ilyen sokoldalú zongoraművész esetében sem), valamint alaposan megismerni együttesét, amely jelenleg kitűnő zenei egészségnek örvend. (Erről nemrég személyesen is meggyőződhettünk Párizsban, a zenekar revelációszámba menő hangversenyén.)


Most a hangfelvételeken a sor, és itt elsősorban az új Bartók-sorozatot kell említeni, amelynek célja, hogy a régi magyar összkiadás helyére lépjen; ez utóbbinak egyes darabjai feltétlenül megérettek a lecserélésre. A váltás elegánsan sikerül, amint már egy korábbi CD-ből is sejteni lehetett, melyen a zenekari Concertónak, ennek az igazán gyakran játszott műnek egyik legjobb jelenleg hozzáférhető előadását hallhatjuk.


Az új lemez hasonló színvonalon áll, mind technikai szempontból (pazar hangminőség, sztereóban és sokcsatornás vételben egyaránt), mind zeneileg. Nagyra értékeljük azt a műgondot, amellyel Kocsis az utolsó simítást végzi a hangzáson, a hangszín minőségét fölébe helyezve egy olyan kifejezésnek, amely bár nyakon ragadna, de rendetlenebb volna. A fából faragott királyfi kétségtelenül elmondja a maga tündérmeséjét, de itt mindenekelőtt a nagyszerű zenekari hangelhelyezést csodáljuk, ahol minden dinamikai árnyalat és minden olyan hely, ahol a szólamvezetők átadják egymásnak a vezetést, tökéletes természetességgel szólal meg. Ugyanakkor az előadásban nincs semmi hidegség, ha másért nem, hát a zenekar igen határozott személyisége folytán, mely kellemesen tér el a jelenleg szokásos nemzetközi egyformaságtól.


A felvétel érdekessége a ritkán hallható Kossuth szimfonikus költemény, Bartók első nagyszabású zenekari műve, melyben még világos posztromantikus hagyományok érződnek, és különlegesen erős a Strauss-hatás (Bartókot teljesen magával ragadta az Imígyen szóla Zarathustra). Itt is a zenekar művészi képességei a döntők, természetesen a magyar zenei identitásérzeten kívül; enélkül nem is lehetne sikerre vinni ezt az erős magyar gyökerű darabot,  melyet valóságos osztrákellenes kiáltványnak szánt Bartók. Végre nyugalomba helyezhetjük az archívum polcain Lehel György régi felvételét. Ami az utóbbi idők egyetlen idiomatikus Kossuth-felvételét illeti (Fischer Ivánnal és a másik nagy budapesti zenekarral, a zenekari Concerto és a Falun társaságában a Philipsnél), az is marginálissá válik az új felvételhez képest: Kocsis árnyaltabb és kevésbé tarka megközelítésmódja elegánsabban mutatja meg ennek a kevésbé jelentős partitúrának az értékét.


Gyakran fogunk visszatérni ehhez a CD-hez, amely nagy reményekre jogosít az új, referencia-értékű Bartók-kiadással kapcsolatban.


Laurent Barthel
(ConcertoNet.com, 2007. február 8.)

100 évesek vagyunk