No lám, nem kell ahhoz feltétlenül barokkból specializálódni, hogy egy zenekar a historikus zenélés fő alapelveit figyelembe véve és alkalmazva tudja az említett korszak zenéjét interpretálni.

Mindez a Nemzeti Filharmonikusok Bach-estjén jutott eszembe. Az együttes tagjai sokat tettek a korhű előadásmódért. A vonósok például lemondtak – vagy egészen pontosan fogalmazva: nagyon igyekeztek lemondani – a felesleges vibrátókról. Ettől máris sokkal áttetszőbb, világosabb lett a hangzás. Kellett persze még némi odafigyelés a vonókezelésre, a kifejezőerőt segítő frazeálásokra is. A zenekari szólók is okosan, átgondoltan szólaltak meg. A trombitásoknak például szívem szerint különdíjat adományoznék az egész hangverseny alatt nyújtott teljesítményükért, s a kitűnő fagottosról is csak elismerően szólhatok.

Azt hiszem, az együttes hangzása még meggyőzőbb lehetett volna, ha néhány vonóssal kevesebb ül a színpadon. A hegedűk hangja kissé uralta a terepet, s ez nem volt minden alkalommal előny. Azért sem, mert nem mindig szóltak egészen tisztán. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezzel nem voltak teljesen egyedül, mert kissé hamiskás volt a mélyvonós gárda is, főként a két szvitben.

Az est legkevésbé sikerült perceit a kantáta közben élhettük át. Azt hiszem, egyszerűen csak éretlen volt még az előadásra. Sem a tempó megtartása, sem az intonáció nem úgy sikerült, ahogyan ezt várni lehetett, vagy ahogyan még néhány próba után valószínűleg sikerülhetett volna.

Az est fénypontjának mindenképpen a Magnificat előadása tekinthető. A kórus szinte hiba nélkül, gyönyörűen énekelt. A zenekar is sokkal inkább összecsiszolódott. A tételek többségének jóval gyorsabb volt a tempója a megszokottnál, és ez a tény sokszor kifejezetten örvendetesnek bizonyult.
Az énekes szólisták közül Mester Viktóriát emelném ki feltétlenül, pedig beugró szereplőkről rendszerint nem szívesen szoktam véleményt alkotni. Azt hiszem, az Esurientes tétel ilyen megszólaltatása a világ bármely hangversenytermében megállná a helyét. A művésznő nem csupán gyönyörű hangon énekelt, de technikai, illetve zenei megvalósítás tekintetében egyaránt csodálatos élményt nyújtott.

A két szopránénekesnő, amellett, hogy nagy odafigyeléssel vett részt a produkcióban, tulajdonképpen egymáshoz nagyon hasonló problémákkal küzdött. Intonáció terén mindketten bizonytalanok voltak, s Csereklyei Andreának a hangszínét sem éreztem igazán megfelelőnek Bach zenéjéhez. Kolonits Klára magasabb hangjai igazán szépen, fényesen szólaltak meg, de a mélyebbek sajnos teljesen eltűntek. A két férfiszólista közül Palerdi András is beugróként szerepelt, neki elsősorban köszönettel tartozunk a közreműködésért. Bár Szappanos Tibort kitűnő énekesnek tartom, s úgy érzem, mindent megtett a produkció sikeréért, azt kell mondanom, kiválasztása erre a feladatra hiba volt. Sem hangja, sem éneklési stílusa nem igazán alkalmas Bach zenéjéhez.

Ahogyan korábban már említettem, legtöbb esetben igen jónak éreztem Kocsis Zoltán elképzeléseit Bach műveiről, a tempók, a zenei megvalósítás tekintetében egyaránt, bár tagadhatatlanul érződött – elsősorban azon, hogy nem voltak kimondottan eredeti ötletei -, hogy nincs igazán gyakorlata ebben a zenei stílusban, és volt a hangversenynek néhány pillanata, amikor nem tudtam egyetérteni a karmester döntéseivel. Amellett, hogy a tánctételek tagadhatatlanul lelkesítő hangulatot árasztottak, nem sikerült igazán kiaknázni a bennük rejlő zenei lehetőségeket. A két szvit – elsősorban a gyorsaság miatt – ugyan a profizmus derűs látszatát kelthette a hallgatóságban, de a zene apró finomságai időnként áldozatul estek ennek.

A legnagyobb veszteségnek a Magnificat Et misericordia tételét érzem. Az a tempó, amit Kocsis Zoltán diktált, gyakorlatilag kizárta a zene mélyebb megértését, és ami ennél sokkal lényegesebb, átérzését. Bach itt olyan csodálatosan komponált meg például disszonanciákat, amelyeknek meghallására, a bennük való elmélyülésre nem hagyni elég időt, szerintem nagy hiba.

Az NFZ, a Nemzeti Énekkar és Kocsis Zoltán egyértelmű tanúbizonyságot tett arról, hogy a barokk zenét stílushűen előadni nem ördöngös feladat. Szándék, odafigyelés, igényesség kérdése az egész. Azt hiszem ez a Bach-est egészen kivételes lehetett volna, ha az előadók hagynak még egy kis időt maguknak arra, hogy valóban érett produkció születhessék. De mégis, minden apró hiba ellenére, a magam részéről nagyon örülök, hogy pénteken este a Nemzeti Hangversenyteremben én is a hallgatóság soraiban ülhettem.

2008. április 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Csereklyei Andrea, Kolonits Klára, Mester Viktória, Szappanos Tibor, Palerdi András – ének
Vez.: Kocsis Zoltán
BACH:
D-dúr szvit, BWV 1068
D-dúr szvit, BWV 1069
Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
Magnificat, BWV 243

Johanna
(Café Momus, 2008. április 28.)