Ez történt


Bábszínház az egész világ (Az NFZ, Ránki és a bábosok)

2007. 01. 18.


Azt, hogy milyen hangszert hallunk, leginkább megszólalásának pillanata mutatja meg nekünk. Az a bonyolult akusztikai jelenség, amely egy húr vagy egy nádnyelv rezgésének megindulásakor létrejön, nagyban meghatározza azt a hangszínt, amit hallunk. Ezért fontos, hogy egy zenekarban, ha azonos pillanatban kell megszólalniuk, halálpontosan egyszerre szólaljanak meg a különféle összeállítású hangszercsoportok, mert így hangszín-kombinációik egyedi egészként jelenjenek meg a hallgatók fülében.


És ebben a tekintetben a Nemzeti Filharmonikusok koncertje példaszerűen kezdődött. A Vihar kezdő fúvós együttállása példásan indult, és a zenekar végig tartotta ezt a precíz, összeszokott játékot. Ami nem újdonság, mára már megszokhattuk, hogy a zenekar, mint organikus egész Kocsis pálcája alatt kitűnően működik. Csajkovszkij műve Shakespeare Viharja nyomán készült, tehát így-vagy úgy, mégiscsak egy drámát akar húsz perc zenei történésbe sűríteni, (és ha ez nem is sikerül neki maradéktalanul,) van vihar, megbékélés, lemondás és szelíd, csajkovszkijos dallamok.


A bábjátékhoz előkészített térlezáró függöny és a paraván már a színpadon volt, és ez az akusztikai viszonyokat nagyon átalakíthatta. Ezért lehetett, hogy amikor Ránki Dezső belekezdett a Bartók-zongoraversenybe, az elején halknak tűnt a zenekarhoz képest. De ahogy folytatódott a zenélés, rendeződtek a hangzásviszonyok. Többször meg lehetett csodálni már azt az egészen ritka konstellációt, amely akkor áll fenn, amikor a Kocsis-Ránki páros együtt lép színpadra. Egy Bartók-zongoraverseny esetében – amelyet már hallhattunk nem is olyan régen ugyanitt – ez különösen olyan zenei színvonalat eredményez, amely bizonyos, hogy csak kettejük esetben jöhet létre. A bartóki világ tökéletes értéséből, a perfekt zenekari és zongorajáték összhangjából születik meg az az élmény, amely természetesen vonja maga után a zajos és hosszan kifejezett közönségsikert.


Ránki és a zenekar játékában nagyszerűen ötvöződött a két zenei őselem, a ritmus és dallam egysége. És ez esetben igazságtalan volna nem megemlíteni a zenekar ütős művészeit, akik a partitúra előírásának megfelelően a zongora körül ülve, a szólistához hasonló meghatározó jelenléttel vettek részt az 1. zongoraverseny megszólaltatásában.


A Petruska bábszínházi előadása nem egyszerű színező elem volt a koncertszerű előadáshoz, hanem maga a főprodukció, amelynek kíséréséhez a zenekar szerényen az árokba vonult. Arról volt szó tehát, hogy egy olyan zenét, amely színpadi történések meghatározójául, kísérőjéül szolgált a szándéknak megfelelően, a BBNH lehetőségeit kihasználva nem hangversenytermi, hanem színházi körülmények között hallgathattunk meg.


Ha nem is balett, hanem bábjáték formájában, de a látvány főszereplővé lépett elő – és volt mit nézni!


Az előjáték alatt a paravánból kivált hat, ember nagyságú bábfigura, előrejött, majd újra beilleszkedett a paraván falába, a fejek megfordultak, mintegy elkezdték nézni a színjátékot, azután eltűntek. A jelenet azt kérdezte, hol a bábszínház, kint vagy bent? Egyelőre a közbenső állomáson volt, a vásári forgatagot láttuk, céllövöldével, kardnyelővel, óriáskerékkel. Majd a bábjátékot, még mint a vásári forgatag részét. Itt egy kicsit bajban lehettek a hátsóbb sorokban vagy az emeleteken ülők, hiszen a produkció eredetileg egy jóval kisebb nézőtérhez készült, a piciny “benti” bábszínház történései számukra alig lehettek követhetők. Megjelent azután a szürrealisztikus kinézetű mutatványos-varázsló, a fuvolaszó nyomán éltre kelt a Balerina, a Mór és Petruska, és felnagyítva, a “köztes” bábszínházban folytatódtak a történések. A végén Petruska kilehelte fűrészpor lelkét, és árnyjáték szelleme vigyorogva lebegett a bábszínház színpada felett.


Jutalomjáték volt ez a bábszínház művészeinek, akik igazi zenekar, az árokban is kitűnően teljesítő NFZ kíséretével, nagy hangversenyteremben mutathatták meg egyáltalán nem csak gyermekek szórakoztatására szolgáló művészetüket, olyan felnőttek előtt, akik nem csak gyermekeik kísérőiként, amúgy mellékesen nézték végig a bábelőadást. És jutalom volt ez a nézőknek is, gyermekek lehetünk újra, de az infantilizmus árnyéka sem vetült ránk, legfeljebb Kocsis Zoltán kreatív előadói szelleme; úgy tágítani a hagyományos hangversenyélet kereteit, hogy, még ha ez külsődleges látványosságnak tűnhet is előre, végeredményben komplex, teljes értékű művészet táruljon fel a nézők előtt.


Ismétlést, és/vagy még több ilyet!


2007. január 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ránki Dezső (zongora)
A Budapesti Bábszínház művészei
Rendező: Szőnyi Kató
Vez.: Kocsis Zoltán


CSAJKOVSZKIJ: Vihar – szimfonikus fantázia, Op.18
BARTÓK: 1. zongoraverseny
SZTRAVINSZKIJ: Petruska


Varga Péter
(Café Momus, 2007. január 18.)