Ez történt


Az otthon melege (Az NFZ és Velenczei Tamás)

2008. 01. 16.


Ha összeállítanánk azon jelentősebb koncertek listáját, amelyekről a Café Momusnak úgymond “illik” beszámolnia, akkor nem biztos, hogy a Nemzeti Filharmonikusok eme teljesen hétköznapi, bérleti hangversenye fölkerült volna rá. Viszont mi – ugyebár – hangversenyre nem dolgozni járunk, nem tudósítani, nem kommentálni, hanem csak úgy.


Most mégis van mit szóvá tenni, pedig egyébként a Nemzeti Filharmonikusok fellépése ezúttal valóban nem volt “protokolláris” esemény. “Átlagos” bérleti hangversenyről van szó, amit – részben ezért is – én mégis relevációként éltem meg, hiszen ezek szerint az NFZ és Kocsis ezt a teljesítményt már alapjáraton nyújtja. És ha már itt van a hétköznapi és átlagos színvonal, akkor az megérdemel egy percnyi figyelmet.


Mondjuk, a minőség nem ért meglepetésként, mert mégis, mi másra számíthattunk volna, például a két Bartókban?


Kocsis tempói most is a felső határ közelében, de a szándék világos, a tagolás finom és figyelmes, az artikulálás egyszerre nemes és értelmes. A Virágzás tétel így nagyon szép, de a legfeltűnőbb mégis a magyarul fogalmazott, természetes parlando. A Falu tánca friss és legényes, mégsem csinál belőle “népies” jelenetet. A magyar táncritmus dacára most először lesz világos a sokszor hivatkozott rokonság a századfordulós Debussyvel.


Kocsis Bartók-interpretációinak – a zenekar pillanatnyi diszpozíciójától teljesen függetlenül is – volna veleje és jelentősége, de egy ennyire jó zenekar birtokában az ilyen előadások túlmutatnak saját magukon. A születő összkiadásból kapunk előleget, ráadásul egy bármilyen hangfelvételnél hitelesebb és jobb formában.


Velenczei Tamás, és a Haydn-trombitaverseny…


Megint semmi különleges, csak éppen valami, a tökéleteshez gyanúsan közeli zenélés. Az első tételben a zenekar húzza a szekeret, Velenczei Tamás majd a második, de még inkább a harmadik tételben talál magára. Szép hang, biztos technika, fényes magasak, de most nem érzem, hogy ő osztaná a lapokat. Igaz, ez csak annyit jelent, hogy máskor még jobb szokott lenni.


Ami szól, az viszont egyértelműen “Haydn”. Magától értetődő természetességgel folyik, akár a víz. Eszünkbe sem juthat megkérdőjelezni egy-egy hangot. Az való oda, annak úgy kell lennie. Biztonságérzetet és derűt nyerünk belőle, “mégiscsak kerek a világ” érzésünk van.


A második félidőtől kissé tartottam, Csajkovszkijtól legkevésbé a Másodikkal sikerült megbarátkoznom, igaz, ezt ismerem legkevésbé a szimfóniái közül. Mintha Haydn parodisztikus, tükröződő ellen-képe lenne. Van benne “anyag”, és ami benne van, az jó is, de mindig bennem motoszkál a kétely: miért pont ez, miért pont most, miért pont itt…


Ilyen kételyek Kocsist vagy nem foglalkoztatják, vagy nem törődik velük. Nagyvonalúan engedi szabadjára a zenekart, szépek a szólók, és egyszerre szórakoztatónak és kellemesnek kezdem érezni az egészet.
Nagy koncert volt? Azt hiszem nem!


Emlékezetes? Ki tudja, szerintem emlékezni fogok rá, de nem ezt fogom mesélni az unokáimnak.


Az a furcsa, hogy a nagy és emlékezetesek esték általában azzal kezdődnek, hogy az ember megtervezi a programot, összekapja magát, kiöltözik, és útra kel. Most ilyesmi nem történt.


Minden magától értetődő, egyszerű és “hétköznapi”. Gondoljuk azt, hogy otthon maradtunk. A pincéből felviszek magamnak egy hideg sört, a papucsom meleg, jó dolgom van, senkivel nem cserélek.


– dni –
(Café Momus, 2008. január 16.)