1923. április 5-én, a Pesti Vigadóban adott díszhangversenyt a Székesfővárosi Zenekar. 85 évvel később, ugyanezen a napon, a Bor Dezső vezette együttes utóda, a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR koncertezett a Művészetek Palotájában, KOCSIS ZOLTÁN irányításával.

Olvasom a születésnapra megjelent vaskos tanulmány- és dokumentumkötetben (Hang-szálak, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, 1923-2008; szerkesztők: Aradi Péter és Mesterházi Gábor), hogy a sikeres bemutatkozás után Bor Dezső és Dr. Huszty Károly rendszeres hangversenyezési lehetőségek után kutatva az Állatkerttel kötött megállapodást. Az őszi szezonra pedig a Gellért fürdővel. Nyolc és fél évtizeddel később, a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben körbetekintve, szembetűnő a fejlődés. Csak gyanítom, hogy akkoriban milyen színvonalon muzsikáltak a lelkes fővárosi amatőrök. Több mint valószínű, hogy a mai együttes művészi, technikai színvonala úgy viszonyul az elődökéhez, mint a Hangversenyterem akusztikája a Gellért márványtermének akusztikájához.

A koncert Dohnányi Ernő Szózat-, Magyar hiszekegy- és Himnusz-dallamból komponált potpourrijával, az Ünnepi nyitánnyal kezdődött. A hangszerelési leleményéről (is) elhíresült kompozíció 1923. novemberében a Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett hangversenyen Bartók Béla Táncszvitje és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa előtt hangzott el. (Ha idén novemberben valaki megismétli ezt a koncertet, újra találkozhatunk a darabbal.) Kocsis előadásában tökéletesen érvényesült a kompozíció könnyű játékossága – talán nem szentségtörés, ha a művet viccesnek minősítem – és szellemessége. A produkció hangulata nyomán elhárult annak a veszélye, hogy valaki a Szózat vagy a Himnusz hangjainak hallatára felálljon. Az üdítően tiszta és szellős hangzású előadás után Brahms három magyar tánca (I., III. és X.) következett. S ha a Dohnányi-darab előadásában a zenekari tömbök virtuóz kezelése szerzett örömöt, akkor a magyar táncokban a játékmód és az összjáték virtuozitása. Nemcsak ilyen zenekari méretek mellett kellene megemelni a kalapot a váratlan akcentusokban, agogikus fordulatokban, dinamikai fricskákban bővelkedő előadás előtt, az improvizáltnak ható zenélés egy jóval kisebb együttesnek is dicsőségére vált volna.      

Kadosa Pál 3. zongoraversenyéről a két egykori tanítvány – Ránki Dezső és Kocsis Zoltán – azt állította, hogy a kompozíció a Kadosa-életmű kiemelkedő jelentőségű műve (ezt eddig csak leírásokból tudtam), valamint azt, hogy az 1952-53-ban keletkezett darab nyelvében, stílusában jóval markánsabb a bartóki örökségtől való elszakadás, mint a megőrzés gesztusa. Ránki ugyanolyan magabiztosan uralta a szélső tételek extrovertált virtuozitását, mint a lassú tétel meglepően nyílt szubjektivizmusát. Zongorázása rendkívüli komolyságot sugárzott, s a kontrapunktikus szakaszok szigorát sem akarta játékossággal enyhíteni. A siker alapján arra lehetett következtetni, hogy a darab minősége meglepte a hallgatóságot.

Bartók Béla „szimfóniai költeménye”, a Kossuth nyitotta a második részt. A hangzó összkiadás részeként a közelmúltban jelent meg a fiatalkori darab CD-felvétele. Engem (kellemesen) meglepett a lemezen hallható előadás, amely a kompozíciót a programzene liszti hagyományához közelítette, a Liszt-allúziókat jóval kontúrosabbnak tűntette fel, általában pedig Liszt hatását Richard Straussénál jelentősebbnek mutatta. A koncerten azonban „helyreállt” a világrend, azt hallottam, amit hallani „kell”, amit megtanítanak az iskolában: egy Strauss nyomdokain haladó, nagyon tehetséges fiatalember művét. A befejezésül eljátszott Kodály-darabnak (Felszállott a páva – változatok magyar népdalra) talán jót tett volna egy csipetnyi a Brahmsnál megtapasztalt improvvisando játékmódból, ám úgy tűnt, Kocsis inkább szikárnak, „racionálisnak” látja a kompozíciót, s ehhez igazítja a hangzás kiegyenlítettségét, transzparens tisztaságát.  (Április 5. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs
(Muzsika, 2008. június)