Német zeneszerző, Zwickauban született 1810-ben. Apja könyvkereskedésében ismerte meg kedvenc költőit és íróit: Jean Pault, Eichendorffot és Heinét. 1826-tól Lipcsében járt egyetemre, jogot tanult. Megismerkedett Friedrich Wieck-kel, a jeles zenepedagógussal és rendkívüli zenei tehetséggel megáldott leányával, Clarával, akit később feleségül vett. 1829-ben Heidelbergbe ment, itt folytatta tovább zenei tanulmányait. Frankfurtban hallotta Paganinit, ekkor határozta el végleg, hogy kizárólag a zenének szenteli életét. 1830-ban visszament Lipcsébe és Wieck-nél fejlesztette tovább zongoratechnikáját. Zongoraművészi karrier-álmait azonban kezének túlerőltetése miatt fel kellett adnia. A zeneszerzés és a zenei újságírás felé fordult. 1834-ben megalapította a Neue Zeitschrift für Musik-ot, mely a "Dávid szövetség" orgánuma volt, hasábjain olyan fiatal tehetségeket mutatott be a közönségnek, mint Chopin és Brahms, és olyan addig ismeretlen remekműveket, mint Schubert "nagy" C-dúr szimfóniája. A szövetség Schumann fikciója volt, és csupán az alapító fejében létezett. A zenét három különböző nézőpontból értékelte: Florestan volt a szenvedélyes és tüzes, Eusebius pedig a lágy és lírai. Kettőjük között közvetített a kiegyensúlyozottságra törekvő, bölcs Raro Mester. 1836-ban a Schumann és Clara közötti vonzalom szerelemmé változott, de Clara apja ellenezte, hogy lánya egy bizonytalan egzisztenciájú férfivel kösse össze életét. A házasságra 1840-ig kellett várniuk. A nagyszerű zongoraművek mellett ekkor vált fontossá a dal műfaja is (a dalok éve). Jó barátság kötötte Mendelssohnhoz, aki 1843-ban meghívta a lipcsei konzervatóriumba tanítani. 1844-ben átköltözött Drezdába, megalapította a "Verein für Chorgesang" énekkari egyesületet. 1850-ben elvállalta a düsseldorfi városi zeneigazgatói állást. 1833-tól lappangó elmebetegsége ekkoriba fordult súlyossá. 1854-től a Bonn közeli Endenichben gyógykezelték. 1856-ban halt meg. Schumann fiatalkori zongoraműveinek újdonsága elsősorban a csiszolt, ellenponttal átszőtt zongorafaktúra volt. Lírikus karakterdarabjai a zenei ötletből élnek, Schumann ezekez az ötleteket módszeresen gyűjtötte és jegyezte fel noteszába. A 1830-as évek zongoradarabjait gyakran rendezte irodalmi ihletésű ciklusokba: Papillons (op. 2, 1830-32), Davidsbündlertänze (op. 6, 1837), Carnaval (op. 9, 1834-1835), Kinderszenen (op. 15, 1838), Kreisleriana (op. 16, 1838). Schumann számára a zenei anyag megformálásának egyik legfontosabb eszköze ekkor variáció. A dalok éve után Schumann új műfajok felé indult el, stílusa a klasszicizálódás irányába változott. Áttért a szimfonikus művek (a-moll zongoraverseny, szimfóniák) komponálására, majd a kamarazenére, utóbb oratóriumot (Az Éden és a Péri, 1843) és operát (Genovéva 1848) is írt. Hatalmas életművét Clara Schumann rendezte sajtó alá. A 31 kötetnyi kiadás 1879 és 1893 között készült el. "Életműve a XIX. századi német romantikus zenében központi helyet foglal el" - írja Schumannról Kroó György - "Schubert és Mendelssohn örököse, Brahms stílusának, hangjának előkészítője és forrása. A maga idején, Weber, Spohr, Schubert, Mendelssohn után a német romantikus zene nagy úttörője, forradalmár. Berlioz programzenei irányzatát, Chopin teljesen eredeti nemzeti stílusát, Liszt és Wagner nyelv- és formaújítását figyelembe véve, Schumann teljes életműve mégis a német zenei romantika konzervatívabb, a klasszikus hagyományok megorzésére is vállalkozó irányához tartozik..."