Finn zeneszerző, 1865. december 8-án született Hämeenlinnában. Életművének középpontjában a finn nemzeti zenekari muzsika megteremtése állt. Ismerte kora európai folklorista mozgalmait - többek között Bartók és Kodály munkásságát - de ő nem az autentikus népdal, népzene gyűjtését és feldolgozását tekintette elsődlegesnek, hanem a nemzeti irodalom, népköltészet zenei feldolgozását. Erről maga így nyilatkozott: "Bartók és Kodály zenéjét szeretem. Mindketten a magyar lélek eredetiségét sugározzák, Bartók logikus formafelépítését szeretem, Kodálynál a nagyszabású tűz és lírai gondolatmenet ragad meg. Jól ismerem Bartók szvitjeit, zongoraszerzeményeit, Kodály dalait és zenekari műveit. A "Psalmus"-t a kor egyik legragyogóbb alkotásának tartom. Érdekes, hogy érzésben egyek vagyunk. Mind a hárman hazánk nemzeti zenéjét képviseljük. Rokonlelkek vagyunk. Egy dologban mégis különbözünk, és ez az, hogy én népdalt sohasem gyűjtöttem, és műveimben azokat sohasem dolgoztam fel. A népdalgyűjtést szép és fontos munkának tartom és az eredményt óriási kincsnek tekintem. Az én lelkemet azonban mégsem ezek fogták meg, hanem nemzeti eposzunk ősi sorai. Olvasom a Kalevalát és lelkemben muzsikát hallok. Így alkotok! És én boldogan írok, mert a finn lélek gazdag és ezt a gazdagságot boldogan osztom meg mindenkivel. Sokat szenvedett kicsiny népünk lelkében sok mondanivaló gyűlt össze. Ennek a felgyülemlett anyagnak ki kell törnie. Nálam muzsikában tör ki."
Zenei tanulmányait (zongoraórák) 1874-ben kezdte el, s egy évvel később már kisebb kompozíciók jelezték zeneszerzői érdeklődését. 1880-tól hegedülni tanult, 1881-ben rendszeres zeneszerzésórákat vett. Kamaraműveket (Zongoratrió, Andantino csellóra és zongorára) komponált. 1885-ben beiratkozott a helsinki egyetem jogi karára, a jogi tanulmányokkal párhuzamosan a helsinki konzervatórium növendéke. Kitűnő pedagógus, a zenetudós Martin Wegelius foglalkozott vele. 1886-ban abbahagyta a jogi egyetemet, hogy kizárólag a zenével foglalkozzon. 1888-1889-ben több művét is bemutatták (Két hegedűdarab, op. 2; A-dúr szvit, a-moll vonósnégyes). Kiválóan hegedült, nyilvános hangversenyen eljátszotta Mendelssohn Hegedűversenyét. Barátságot kötött az akkor Helsinkiben tanító fiatal Busonival. 1889 őszét Berlinben töltötte. 1890-ben, Bécsben képezte tovább magát, egyik mestere Goldmark Károly. Brahmshoz Busoni, Richter Jánoshoz Wegelius ajánlólevelével érkezett. Első zenekari kísérleteit Bécsben vetette papírra. Befejezte első nagyszabású zenekari művét a Kullervo-szimfóniát (op. 7), melyet 1892-ben mutattak be Helsinkiben, igen nagy sikerrel. Ugyanebben az évben tanári állást vállalt a helsinki konzervatóriumban. 1893-ban további zenekari művek (Tuonela hattyúja, Karelia-nyitány, Karelia-szvit, En Saga) születtek. 1894-ben hosszabb utazást tett Bayreuthba és Olaszországba. 1895-től állandó anyagi támogatást kapott a finn kormánytól. Ekkoriban a Négy legendán (op. 22) dolgozott. 1898-ban bemutatták a Keresztény Király-szvitet, majd újabb utazás következett Berlinbe. 1899-ben két nagyjelentőségű művét is befejezte, a Finlandiát és az I. szimfóniát. 1900-ban karmesterként utazott külföldre, sikert ért el Párizsban. 1901-ben Prágában megismerkedett Dvořákkal, befejezte a II. szimfóniát. A következő évben a Hegedűversenyen dolgozott (bemutató: 1905-ben). 1904-ben elköltözött Helsinkiből és Järvenpääben telepedett le. Élete végéig itt élt.
A következő évek jelentős munkái: Pohjola leánya (szimfonikus fantázia), Belsazar ünnepe (szvit kiszenekarra), III. szimfónia. Ebben az időszakban is sokat utazott, gyakran vezényelte saját műveit (Svédország, Anglia, Németország, Franciaország). 1911-ben Párizsban sok új zenével ismerkedett meg. A modern zeneszerzők közül csak Stravinsky korai munkáit kedvelte, Schönberget inkább teoretikusnak (filozófusnak) tartotta, jelentős komponistának semmi esetre sem. 1914-ben az Egyesült Államokba utazott. Életműve a következő másfél évtizedben teljesedett ki: V. szimfónia (op. 82), VI. szimfónia (op. 104), VII. szimfónia (op. 105) Tapiola (szimfonikus költemény, op. 112), valamint több dal, kórus, és zongoramű. 1929-ben abbahagyta a zeneszerzést és 1957-ben bekövetkezett haláláig néhány korábbi művének javítgatásán kívül egyetlen hangot sem írt már le, ennek ellenére a 20. század egyik legtermékenyebb szerzője volt, több mint 100 opusz sorakozik műveinek listáján.