Hector Berlioz - zeneszerző

(La Cóte St. André , 1803. dec. 11. - Párizs, 1869. márc. 8.) Apja Louis, jónevű orvos volt. Már serdülő gyermek korában nagy érdeklődést tanúsított a zene iránt, de rendszeresen csak fuvolát és gitárt tanult, mert a zongoráról - egyébként zenekedvelő - atyja úgy vélekedett, hogy ez az univerzális hangszer bizonyára elvonná a fia figyelmét a gimnáziumi tanulmányoktól. BERLIOZ t. i. már gimnazista korában szenvedélyesen komponált, bár jóformán még a zeneelmélet alapfogalmaival sem volt tisztában. 1821-ben Párizsba került az orvosi egyetemre. Eleinte meglehetős ambícióval követte az egyetemi előadásokat, de Gluck Iphigéniá-ja olyan ellenállhatatlan hatást gyakorolt rá, hogy otthagyta az egyetemet s megírta apjának, hogy most már visszavonhatatlanul muzsikus lesz. A Conservatoire-ban Le Sueur és Reicha növendéke volt. A fiatal BERLIOZ egyik legjellegzetesebb munkája, a Fantasztikus szimfónia (Episodes de la vie d'un artiste) 1830-ból a fiatal művészgeneráció egyik példaképévé avatta. Liszt, Dumas, Heine, Paganini lelkes bámulói közé tartoztak és Schumann 1835-ben a Neue Zeitschrift für Musik-ban terjedelmes tanulmányt ír a Fantasztikus szimfóniáról, melynek zongorakivonatát közben Liszt készítette el. Úgy látszott, hogy BERLIOZ pályája most már nyílegyenesen és zavartalanul fog felfelé törni. Mégis, hasztalan követte az említett műveket a grandiózus opuszok hosszú sora, hiába állott BERLIOZ sokáig a korabeli kritika középpontjában s hiába forgatta maga is ritka hozzáértéssel a kritikusi és írói tollat: élet és művészet több csalódást, mint boldog beteljesedést tartogatott számára. Igazi sikerben, a zseninek kijáró nagy dicsőségben nem igen volt része. Még annyit sem tudott elérni, hogy a Conservatoir-on tanári katedrát kapjon. Tekintélyes, de inkább rettegett, mint kedvelt kritikusa volt több párizsi lapnak s végül a Conservatoire könyvtárosi állásával kellet beérnie. 1830-ban elnyerte a római díjat is Sardanapale c. kantátájával. Európai útjain - Németország (1843), Ausztriát (1845), Oroszország (1847) - sok elismerésben volt része s szinte mindenütt iskolát teremtett, ő maga azonban többé-kevésbé rejtély marad kortársai szemében s műveinek igazi jelentőségét személyes jelenléte sem tudta revelálni hallgatói előtt. Liszt révén leginkább Németországban talált talajra. Bécsből jövet ellátogatott Pestre is, ahol két hangversenyt adott (1846. febr.). Itt hallotta a Rákóczi-indulót (Erkel ismertette meg vele), ördöngös gyorsasággal meghangszerelte s már első hangversenyén óriási lelkesedés mellett maga vezényelte el. A francia zenében mint magányosan felmeredő, gigantikus szikla áll s tulajdonképpeni jelentőségét honfitársai csak az utolsó évtizedekben ismerték fel. Hogy így történt, abban nagy része volt Berlioz nyughatatlan, a végletekig ideges, romantikus temperamentumának, mely soha kielégülést nem talált. Állandóan a legnagyobb ideálok megszállottja volt, de ugyanakkor szertelen dicsőség utáni szomjúhozás emésztette; magánélete is telve hajszával és ellentmondásokkal; hol ellágyulóan nőies, hol vulkánikusan forradalmi, hol démoni tüzekben emésztődő, hol ingerülten szarkasztikus lénye nem tudott beleilleszkedni a társadalmi keretekbe. Ma már vitán felül áll, hogy BERLIOZ az újkori zene egyik legkiemelkedőbb s hatásában legelevenebb, irányjelző lángelméje. BERLIOZ-zal egészen új s azóta is egyedülálló komponista-típus vonul be a zenetörténetbe: a style énorme romantikusan szertelen és irodalmi tendenciájú programzenésze. Művei tartalmi, gondolatai cselekményét meghatározott programban ismerteti hallgatóival s a kompozíció felépítésében nem a régi formák, hanem elsősorban e zsinórmértékül szolgáló program után indul. Nem rombolta le ugyan a régi formákat, de azok a program szigorú követése által természetszerűleg tágultak s részben fel is bomlottak. Miután pedig a program elsősorban a hallgató fantáziáját akarta bizonyos irányban befolyásolni: a zenének több karakterisztikumra, színesebb, mozgalmasabb nyelvre, realisztikusabb, szinte vizuális hanghatásokra volt szüksége. Berlioz, a programzenész, ezért beszédesebb, szemléltetőbb, a legkülönbözőbb asszociációk felidézésére alkalmas zenekari stílusra törekedett s ennek elérésében nagy segítségére volt csodálatraméltó hangszerelő érzéke és hangszerelő tehetsége, mely az egyes hangszerek és hangszercsoportok (különösen a fúvók) szín- és dinamikai hatásainak, hangzás-lehetőségeinek páratlanul gazdag kiaknázásában korszakos jelentőségű s melynek Wagner és Liszt hangszerelésére is döntő befolyása volt. A vezérmotívum alkalmazása terén is Berlioz jutott el legmesszibbre Wagner előtt (szimfonikus munkáiban). Főbb művei: Requiem, Harold Itáliában, Roméo et Juliette, Te Deum, Benvenuto Cellini, Béatrice és Bénédict, A trójaiak, Faust elkárhozása, Krisztus gyermekkora.