Gioachino Rossini - zeneszerző
A romantikus olasz opera szerzőtriászának (Bellini, Donizetti, Rossini) legtermékenyebb és legszerencsésebb életű alkotója volt. Világhírét 40 operájával alapozta meg, melyeket hihetetlenül rövid idő (23 év) alatt alkotott meg. Utolsó operája után közel négy évtizedig (haláláig) viszont egyetlen új színpadi művel sem jelentkezett. Alkotói energiájának, inspirációjának látványos hanyatlása egyaránt izgalomban tartja életének kutatóit és a laikus közvéleményt Kimerítő és elfogadható magyarázat természetesen nem született arra a kérdésre: miért hagyta abba Rossini a komponálást. Már a kortársak is tisztában voltak korszakos zsenijével, jelentőségét a neves filozófus, Schopenhauer fogalmazta meg igen világosan, amikor a 19. század első évtizedeit így jellemezte: Beethoven és Rossini kora. E két nagyság két teljesen különböző zenei, művészi világot testesít meg, de egyikőjük zenéje nélkül sem lehetne megérteni a zenei romantika kezdeteit. Rossini 1792. február 29-én született Pesaróban. Korán elkezdett zenét tanulni, Bolognában a zenei tanulmányok mellett már a városi színházban is dolgozott, mint zenekísérő és énekes. 1805-től "maestro di cembalo"-ként több társulat előadásában vett részt. 1806-ban, még a bolognai líceumi években komponálta első operáját ("Demetrio e Polibio), melyet 1812-ben, Rómában, színpadon is bemutattak. 1808-ban vizsgakantátával zárta tanulmányait. 1810-ben egyfelvonásos vígoperával mutatkozott be Velencében ("La cambiale di matrimonio"). Első nagy sikerét Milánóban aratta a "La pietra del paragone" című vígoperával (1812). Európai hírnévre az 1813-ban írt "Tancredi"-val tett szert. 1815-ben szerződést kötött Domenico Barbaja, színházi vállalkozóval és elvállalta a nápolyi San Carlo színház vezetését, mely évi két új opera megírására is kötelezte. Rossini a nápolyi kötelezettségek mellett más városok számára is komponált. Sőt: a nem Nápoly számára írt darabok néha nagyobb sikert és hírnevet hoztak számára (pl. Sevillai borbély, Róma, 1816). 1815 és 1822 között 19 operát komponált, s legtöbb műve Európa legfontosabb színházaiba is eljutott. 1822-ben több hónapot töltött Bécsben, ahol már-már hisztérikus rajongás vette körül. (A legenda szerint találkozott Beethovennel is.) 1823-ban komponálta utolsó olaszországi operáját a "Semiramide"-ot, majd Párizsba és Londonba utazott. London hatalmas anyagi sikert is hozott számára, ám a legmagasabb francia politikai körök kérésére végül Párizsban telepedett le. Maga a francia király szerződtette a párizsi olasz színház vezetésére, valamint további operák komponálására. A hatalmas várakozás ellenére Rossini munkatempója a korábbi szédítő sebességhez képest alaposan visszaesett, régebbi műveinek bemutatóival azonban továbbra is uralta a francia közönséget. Néhány korábbi művét alaposan átdolgozta, (szinte újraírta) s e művek (mint például a "Mózes") a francia nagyopera műfajteremtő darabjaivá váltak. Utolsó operája a Tell Vilmos, 1829-ben mutattak be. A premier sikere után rövid időre Olaszországba utazott, majd visszatért Párizsba. További operatervei is voltak, de egyiket sem váltotta valóra. 1836-ra végleg megérlelődött benne az elhatározás: nem ír több operát. Néhány kisebb egyházi kompozíción valamint a Petite Messe Solennelle-n (Kis ünnepi mise) kívül nem írt több zeneművet. 1868. november 13-án halt meg Passy-ban. Jelentősebb operái: La scala di seta (A selyemlétra), 1812; L'italiana in Algeri (Az olasz nő Algírban), 1813; Il turco in Italia (A török Itáliában), 1814; A sevillai borbély, 1816; Otello, 1816; Cenerentola (Hamupipőke), 1817; La gazza ladra (A tolvaj szarka), 1817; Mózes, 1818, átdolgozva 1827; La donna del Lago (A tó asszonya), 1819; Le comte Ory (Ory grófja), 1828, Tell Vilmos, 1829.