Ez történt


Anda Géza lemeze nyomán szerettem bele a Mozart-zongoraversenyekbe

2012. 10. 19.


Október 31-i koncertünk (Ferencsik-bérlet) az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt előadás az új évadban. Nem csupán a műsorra tűzött művek – a klasszikus zene legnagyobbjai, Mozart és Schubert –, de vendégművészünk, Christian Zacharias miatt is. A világhírű karmester-zongoristát telefonon faggattuk várakozásairól.

 

A Los Angeles Times nem fukarkodott a dicsérettel, egyszerűen „a legmeggyőzőbb Mozart-előadónak” titulálta Önt. A lemezeit hallgatva, és nyilatkozatait olvasva egyértelmű, hogy különleges kapcsolat fűzi az osztrák mesterhez. Honnan ered, hogyan talált rá erre az erős kötődésre?

 
Ez egy hosszú történet, ami egész koragyerekkoromig nyúlik vissza. Az egyik első komolyzenei felvétel, amit hallgattam – a nővérem egyik lemeze – Mozart hegedűszonáták voltak, Clara Haskil és Arthur Grumiaux tolmácsolásában. Nagyjából ekkortájt kezdtem el zongorázni, és ez a zene erős hatással volt rám, az ízlésemre. Később, amikor már úgy húsz éves lehettem, és épp elindultam saját zongorista pályámon, a legelső lemez, amit már magamnak vettem, megint csak Mozart volt.
 

Egészen pontosan a magyar Anda Géza zongoraverseny-felvételét vettem meg. Azt hiszem, ez a korong ébresztett rá, hogy én is ezt akarom játszani, részese szeretnék lenni a Mozart-zongoraversenyek világának.
 

Kétszáz évvel a megszületésük után, mi az, ami máig aktuálissá, izgalmassá teszi Mozart zenéjét?

 
Számomra ez nem kérdés: egész egyszerűen ez a legszebb zene, amit valaha írtak. Különösen a zongoraversenyei! Ezek a műfaj abszolút csúcsát jelentik a mai napig. És egészen lélegzetelállító, hogy nem csak néhányat komponált ezekből, hanem húsznál is többet! Ez szinte hihetetlen.

 
És mi teszi ezt a konkrét zongoraversenyét – B-dúr, K.595 – különlegessé?

 
Mi már tudjuk, hogy ez volt Mozart utolsó zongoraversenye, és így könnyebb egy bizonyos perspektívába helyezni a művet. Csendesebb, elmélkedőbb, mint a többi zongoraversenye. Azt hiszem, itt Mozart maga is új területekre lépett, új felfedezésekbe kezdett. Nagyon különleges, már az első taktusoktól fogva. A kezdete például egy Bruckner vagy Schubert szimfóniának is beillene!

 
Ha már szóba került, Schubert Esz-dúr miséje adja a második koncert-félidőt. Mi a kapcsolat a két mű között a nyilvánvaló összefüggéseken túl?
 

Mozart hatása természetesen érezhető a Schubert-misében, ahogy minden őt követő zeneszerzőnél. Ebben a műben nagyon is tapintható a hatása. Ez volt Schubert utolsó miséje, ahogy a K.595 zongoraverseny volt az utolsó, amit Mozart komponált. Schubert is bátran nyúl szokatlan megoldásokhoz ebben a darabjában, például a mise lezárásában karakteres, tipikus osztrák dalmotívumokkal találkozunk.

 
A zongoraversenyhez visszakanyarodva, Ön nem csak karmestere, de szólistája is lesz az előadásnak. Milyen különbséget jelent ez a felkészülés terén a hagyományos munkamegosztáshoz képest?

 
Természetesen más így próbálni. Egész biztos, hogy a Schubert misével kezdjük majd a felkészülést, hogy megismerhessük egymást a zenekarral. A zongoraversenyt akkor veszem elő, amikor már kellően egymásra hangolódtunk. Ilyen alkalmakkor egyébként rendszerint egyszerűen elkezdem játszani a zongoraszólamot, tudva, hogy bízhatok a zenészekben. Természetesen vannak leállások, amikor átbeszéljük, hogy egyes témáknak hogyan kell megszólalnia. De alapvetően egy jó zenekarnak nem okoz problémát, hogy egyszerre zongorázom és vezényelek. Persze, vannak határai is ennek a módszernek: például sosem kísérelném meg ezt egy Brahms zongoraversennyel. Amikor viszont működik, akkor csodálatosan működik!

 
Mennyiben változik az előadásmód, a hangzás ettől?
 

Azzal kezdeném, hogy a zenészek, zenekarok általában nagyon szeretik ezt a megoldást, és ez természetesen visszahat a darab megszólalására is. Ha a karmester egyben a szólista is, akkor szükségszerűen minden muzsikusnak sokkal figyelmesebben, nyitottabb füllel kell játszania, jobban odafigyelve arra, hogy saját szólamával mit tesz hozzá az összképhez. Bizonyos értelemben a kamarazenéhez hasonlóan működik ez a felállás. Folyamatos, aktív párbeszéd zajlik – nem csak a zongora és a zenekar között, de az egyes szólamoknak is sokkal jobban oda kell figyelniük egymásra. A zenészek épp ezért szeretik. Tökéletesen fókuszált, száz százalékos odafigyelésre van szükség, de az eredmény bőven kárpótol a fáradtságért, mert végső soron bensőségesebb, letisztultabb lesz a megszólalás. Ez a módszer a legjobbat hozza ki minden zenészből!

 
Ennyi sikeres, a közönség és a kritika elismerésében gazdag év után, mi adja Önnek a szükséges motivációt? Milyen célokat tűzött maga elé, és honnan meríti az elérésükhöz szükséges erőt?

 
Ez a történet nem rólam szól, hanem a zenéről. Időről időre olyan remekművekre bukkanok, amelyek mellbevágóan frissek, és óriási hatással vannak rám. Egyszerűen ösztönös késztetést érzek, hogy a részesük lehessek, és életre keltsem őket! A zene különös művészeti ág, mert csak az előadás pillanatában létezik. Előadókra van szükség, hogy áthidaljuk a kotta hangjegyei és a felcsendülő hangok közötti szakadékot; a kotta önmagában még nem zene!

 
Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert eldönthetem, hogy mely műveket játszom, vagy épp vezényelem. Így hát, valahányszor rabul ejt egy-egy újabb, megdöbbentően friss és – ha szabad ezt mondanom – kortársunknak hangzó remekmű, akkor általában módom is van rá, hogy előadjam. Kellhet ennél jobb motiváció bárkinek?