Ez történt


Amikor eltűnik az idő

2007. 12. 01.


Kocsis Zoltán Csajkovszkijról, Mahlerről és az időtlenség élményéről


Csajkovszkij Diótörő című balettjének a bábszínházi változattal egybekötött produkciójával kedveskedik közönségének karácsonykor a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Februárban pedig egy másik remekművet, Mahler Nyolcadik szimfóniáját szólaltatja meg Kocsis Zoltán együttese. A zeneigazgatóval e két esemény kapcsán beszélgettünk.


A karácsonyi koncertek érdekessége, hogy Csajkovszkij Diótörője húzások nélkül hangzik el. “Egyeseknek a sztori nem elég érdekes, illetve a második felvonás három szóval leírható cselekménye kevés” – mondja Kocsis Zoltán. “Én viszont úgy gondolom, hogy csak azt szabad eljátszani, amit Csajkovszkij leírt, és úgy, ahogyan leírta. Miklósi Gabriella személyében megfelelő személyt találtam, aki a cselekményt bábszínházi vonalon rendbe teszi. A balettként írt mű bábos előadása többletet jelenthet, mivel a bábjáték egyes pillanatokban képes túlnőni a balett-koreográfián” – véli Kocsis. “A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Budapest Bábszínház együttműködése során voltak már erre példák. A fából faragott királyfi előadásán például – ezt ki merem jelenteni – a bábjáték többet jelentett, mint a tánc. Amennyivel esetlenebbnek tűnik a bábos megoldás papíron, annyival szélesebbek is a lehetőségei, gondolok a fényjátékokra, a megvilágítás síkjának a módosításaira, valamint arra, hogy a bábokat nem köti a gravitáció.”


Kocsis Zoltán arra törekszik, hogy egy évadon belül minél szélesebb skáláját vonultassa fel az európai repertoárnak; vagyis mindig legyen valami különleges, de a főbb vonulatok is érvényesüljenek. Mint mondja, lehet, hogy ezen változtatni fog, mert meggyőződése, hogy inkább érdemes a nagyobb szellemek “morzsáival” foglalkozni, mint a kisebb mesterek remekműnek mondott kompozícióival. “Debussynek minden fecnijét érdemes megismerni, szemben a francia zeneszerző kisebb jelentőségű kortársainak alkotásaival” – véli a főzeneigazgató.


Mahler Nyolcadik szimfóniáját februárban szólaltatja meg a zenekar. Ezzel kapcsolatban Kocsisnak a következő a véleménye. “Mondják, hogy a II. és a VIII. szimfónia kevésbé mahleres alkotás. Amennyiben azonban elfogadjuk, hogy létezett egy zsidó Mahler és egy katolikus Mahler, ezzel a tudattal együtt kell élni, ahogyan ő is együtt élt ebben a fura, skizoid helyzetben. Az biztos, hogy Mahler hívő ember volt. Ha nem lett volna az, hazudott volna a zenéjében, márpedig a Nyolcadik szimfónia olyan őszinte és oly erős hitet sugároz, hogy az már szinte Bachéval állítható párhuzamba. Az alkotásaiban pedig már csak nem hazudik az ember! Mahler valóban hisz a feltámadásban. Sőt Mahlernek jobban elhiszem a hegyszakadék-jelenetet a Faust zárójelenetében, mint Goethének! Úgy gondolom, hogy Mahler talán nagyobb hívő volt, mint Goethe” – mondja Kocsis Zoltán.


Sokaknak talán riasztó lehet az Ezrek szimfóniájának is nevezett Nyolcadik monumentalitása; a mű második része egyórás, a benne résztvevők létszáma pedig több száz főre rúg. Erre Kocsis Schönberg negyvenperces Pelléasát és Debussy hasonló című operájának harmadik felvonását említi, amely zenék “egy tömbben” hatottak rá az előadás során. “Egy remekmű esetében, amikor a zenei mozzanatok szervesen, logikusan következnek egymásból, az időnek el kell tűnnie egy jó előadásban. Illetve nem szabad olyan előadónak hozzányúlni ezekhez az alkotásokhoz, akinek az időfaktor állandóan ott lebeg a tudatában. Zongoristaként is így vagyok ezzel: elkezdem játszani Chopin Polonéz-fantáziáját, és egyszer csak vége van a darabnak, noha közben eltelt tizenkét perc! A remekműveknek az is az ismérvük, hogy eltűnik az idő. A zene hatalmát éppen abban látom, hogy képes téren és időn kívül repíteni az embert. És akkor még nem beszéltem arról a rengeteg élményről, ami a zenemű előadása közben éri a hallgatót és az interpretátort egyaránt.”


Várkonyi Tamás
(Gramofon, 2007. tél)