Ez történt


Amikor a tiszta forrásvízbe zavaros lötty, bólé szivárog…

2007. 06. 09.


Nem akarom azt a látszatot fenntartani, hogy minden rendben van – meséli az anyagi gondokra utalva Kocsis Zoltán, aki idén tizedik esztendeje irányítja a Nemzeti Filharmonikus Zenekart.


Az együttest egy kiváló kondícióban lévő élsportolóhoz hasonlítja, aki sajnos rongyos ruhákban kénytelen járni. A klasszikus zene jövőjéről szólván a népszerű muzsikus borúlátó: ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, tehetségek vesznek el és megszűnik a muzsika hátországa, igényes publikum híján a nagy zeneszerzők művészete pedig egy szűk elit kultúrája marad csak.


– Idén másfél milliárd forint állami támogatást kap a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely megegyezik az állami büdzsé tavalyi hozzájárulásának összegével. Tehát, ismerve az infláció mértékét, csökkent a zenekar állami támogatása. Milyen helyzetet teremt mindez?


– Ráadásul hatalmas összegeket fizetünk vissza az államkasszába és adósságállományt görgetünk magunk előtt, amelynek keletkezésében egyáltalán nem vagyunk vétkesek. Az lenne az ideális, ha reálértékben visszakapnánk a 2001-es állami támogatás összegét. A büdzsénket egyébként, meglehet, azért nyirbáltak meg, mert felerősödtek olyan hangok is, amelyek a zsebünkben való kotorászásra fektették hajdanán a hangsúlyt.


– Ha jól sejtem – bár gondolom, erről nem szívesen beszél – az intrika kívülről érkezett.


– Minden alkalommal, amikor valamiféle kedvezményben részesülnénk, vagy minden olyan lehetőség után, amelynek segítségével komoly érdemi munka kezdődhetne el, üröm vegyül az örömbe, mert egyesek nem bírják elviselni, hogy nem ők az elsők. Véleményem szerint a művészetben ez a megközelítés nem releváns szempont. Soha nem gondolkoztam azon, hogy ki a nagyobb muzsikus nálam, ki a legnagyobb hegedűs, a legkiválóbb énekes… A művészet fejlődésének szempontjából kifejezetten károsnak tartom, ha valaki az elsőségre tör, hisz ez nem sport, ahol mérhetőek az eredmények.


– Mi lenne az optimális cél, amelyre mégis törekedni lehet?


– Az optimális cél az, hogy a nyugati normák szerint tudjunk dolgozni és gazdálkodni. A jövő évadban olyan kompromisszumokra kényszerülök, amelyek kifejezetten visszavetik a zenekar művészi fejlődését, bár a produkciókon ez nem fog érződni. Sőt nagyon látványos zeneművekre készülünk, hiszen szerepel a programban Mahler VIII. szimfóniája. Ugyanakkor egyszerűen képtelenek vagyunk ismételt koncerteket adni, redukálni kellett a hangversenyeink számát, nem is gondolhatunk arra, hogy kamarazenei szerepléseinket kiterjesszük. Nem is beszélve arról, hogy a kórus rengeteg olyan feladatot vállal – nagyon helyesen -, ami a zenekar működési területén kívül esik. A tapasztalt zenekarvezetőnek belső apró jelek arra engednek következtetni, hogy a pénzek folyósítása körül nincsen minden rendben. Gyakori jelenség a kisegítők feltűnése, nagyon sokszor kell kisebb létszámú együttesben gondolkodni…


– Úgy érzi, hogy a kedvezőtlen tendenciák a művészi színvonal rovására mennek majd?


– Előttünk a zongorán három különböző példány fekszik Bartók II. Szvitjéből. Ezen kívül még két verzió létezik a darabból. Meggyőződésem, ha a Bartók-összkiadás új sorozatában ez a mű is hanghordozóra kerül, akkor legalább két verziót teljes egészében fel kell dolgozni a zenekarnak. Ahhoz, hogy ezt elérjük, mind az ötöt alaposan tanulmányozni kell. Néhány akkordot tökéletesen félreértelmeztek a legutolsó kiadás sajtó alá rendezői. Rettentő alaposságot megkívánó munka előtt állunk. A jéghegyre magára is szükség van, hogy a csúcsa esztétikailag szép látványt nyújtson, és ne fenyegessen felborulással, felbillenéssel. Egy ilyen darab felvételéhez legalább egy hónapos előmunkát és tíz próbát gondolok optimálisnak. Nagyon sok manapság a sebtében összerántott, összekapott, összelapátolt produkció, nem beszélve a kóklerségről. Olyan hihetetlenül megnőtt – ahogy mi, zenészek mondjuk – az amplitúdója a mellébeszélésnek, a művészi magatartásba bújtatott csalásnak, hogy a közönség manapság képtelen ítéletet mondani felette.


– Minek tulajdonítja mindezt?


– A zeneértő publikum erősen felhígult. Ma már nincsenek vasárnap összejövő, amatőr vonósnégyesek. A fogyasztóvá vedlett hallgatóság nem tudja már megítélni, hogy mi az igazi művészet. A kodályi álmok szertefoszlottak. Lámpással kell olyan iskolát keresni, ahol egyáltalán zeneoktatás folyik. Persze a zenei képzés nem kifizetődő, nem jelent gyors megtérülést az üzleti szférában. Nem sírom vissza a kommunizmust, mert elég sokat harcoltam ellene, de ha szélsőségesen fogalmaznék, azt mondanám, hogy Aczél György is jobban odafigyelt a kultúrára, mint manapság szokásos. Az irányított kultúrpolitikának persze nagyon sok visszássága volt, sokakat lehetetlenítettek el minden komolyabb ok nélkül. A hátország azonban nagyon komoly támogatást élvezett. Mindaz, amit nem lát a koncertlátogató, csak érzi, hogy létezik: a sok-sok zenét tanuló gyerek, a közönség, amelynek zenei műveltsége lehetővé teszi a befogadást. Könnyű azt mondani, hogy folyjék elitképzés, épüljön az ország – mondjuk szűkebb pályámnál maradva – zenei imázsa néhány prominens személyiségre. De mi lesz később, ha nincs hátország? Hova lesz a közönség, és hova lesz az utánpótlás? Hazánkban percenként tűnnek fel olyan tehetségek, akiknek egyszerűen fáj az elmenetele vagy a kiképzetlensége. Magában véve az a tény, hogy Kurtág György kénytelen volt második hazájául Franciaországot választani, önmagáért beszél.


– Komolyan megjósolható az a veszély, hogy a hajdanán virágzó klasszikus zenei kultúránkból egy nagyon szűk szubkultúra válik?


– Így van. Egy kifejezetten elit kultúra, amelyet egyre kevesebben és kevesebben fognak hallgatni, ugyanakkor ebbe a tiszta forrásvízbe be fog szivárogni – hogy Bartók szavaival éljünk – a zavaros lötty, a bólé innen-onnan-amonnan. Eleinte ez megzavarja a fogyasztókat, de aztán később rákényszerülnek a befogadására. A kultúra, az értékes kultúra megzavarodásának, megzavarásának vagyunk szem- és fültanúi. Azt hiszem, hogy egyféle módon lehetne segíteni, és ezt talán most, a Kodály-évben fogom utoljára hangsúlyozni: úgy lehetne Kodály szellemét a leginkább megünnepelni, ha azonnal visszaállítanák a zeneoktatást az iskolákba. Azonnal!


– Gondolja, hogy ez pusztán a döntéshozók felelőssége, vagy pedig olyan folyamatok történnek a társadalomban, amelyeknek hatása alól ők sem tudják magukat kivonni?


– Többen állítják, hogy mindent Brüsszelben döntenek el, de lehetséges az is, hogy nagyon könnyű Brüsszelre hárítani a felelősséget. A kvótarendszerre, a szisztémák betelepítésére, olyan metódusok gyakorlására, amelyek honosítása nem történt meg. Mégiscsak Magyarországon élünk, miért ne lehetne Brüsszelben azt képviselni, hogy nálunk több zenei tehetség él, mint Belgiumban? Mi az ő képzésükre szeretnénk a pénzünket fordítani. S bár a kultúra rövid távon sosem nyereséges, egyszerűen lehetetlenségnek, nonszensznek tartom, hogy a Nemzeti Filharmonikusok még csak részben is felelősek az ország jelenlegi gazdasági helyzetéért.


– Ősszel lesz tizedik évfordulója, hogy irányítja a zenekart. Művészileg hogyan értékeli ezt az időszakot? Mennyire fecsérelte el energiáit az adminisztráció?


– Ez nekem gyönyörű játék. Mindig is szerettem az “irodázást”, akkor is csinálnám, ha nem vezetném a Filharmonikusokat. Sokkal fontosabb számomra az a művészi munka, amelyet végigvittünk tíz év alatt. Egy meglehetősen pongyolán játszó, technikailag alulképzett, ugyanakkor nagyképű társaságból lett egy minden stílusban otthonosan mozgó, művelt, nyitott eszű és lelkű zenekar, amely képes bármit eljátszani. Dvořák VI. szimfóniája és Debussy Három noktürnjének szerepében nagyon nehéz darabok várnak ránk, de a zenekar meg fogja oldani négy-öt próbával. Létrejött egy közösség, amelyek tagjai hihetetlen energiákat képesek felszabadítani. Ugyanakkor egyre nehezebb ezt a szintet tartani. Mostantól kezdve nem akarom azt a látszatot fenntartani, hogy nálunk minden rendben van. De a baj nem belülről fakad. Egy olyan egészséges emberhez hasonlíthatnám a zenekart, aki minden nap sportol, nagyon jó fizikai és szellemi kondícióban tartja magát, csak éppen egyre szakadtabb, rongyosabb ruhákban kénytelen járni, mert arra nincs pénze, hogy tisztességesen felöltözzék.


– A szólista, illetve a zeneszerző Kocsis Zoltán számára mennyire volt termékeny ez az időszak?


– Hihetetlenül. A zongorázásom is változott, de annak feltételei már adottak voltak egész kis koromban, mert én mindig is valamilyen módon zenekarszerűen játszottam. A zenekari színekkel, színkombinációkkal való alapos napi és intenzív foglalkozás természetszerűen hatott a zongorázásomra. Nem szabad elfelejteni, hogy én egy szokásos karmesternél sokkal intenzívebben léptem kapcsolatba a zenekarral, a zenekari játékmódokŹkal, a zenekari hangszereléssel. A hallásom is fejlődött az elmúlt tíz év során, sokat zongorázom a zenekarnak a próbákon, mert úgy veszem észre, hogy a zenéből sokkal könnyebben értik, amit akarok, mint a verbális közlésekből. Mégis kíváncsi lennék, hogyan érzik a zenészek, vajon tudok-e még nekik újat mondani? Úgy érzem, hogy ez a tíz év egy perc alatt elszaladt. Annyi újdonsággal találkozhatott a zenekar, hogy nem álltak meg a fejlődésben. Azt merném mondani, hogy még csak stagnálás sem volt, most még egyenes vonalú az emelkedés. Ha megnyirbálják a költségvetésünket, ezt egy ideig kompromisszumokkal tarthatjuk; de mi lesz később?


Podhorányi Zsolt
(Népszava, 2007. június 9.)