Ez történt


Ajánlás – Lőrincz Andrea elolvasta a Nők lapja Novella különkiadását

2010. 07. 20.


Olvasni jó.

Mert addig se kell beszélgetni, tévét nézni, és nem kell hatszor körbefutni a háztömböt, hogy az isten áldjon meg, mozogj már egy kicsit.
Olvasni jó.
Mert készen kapod leírva azt, amit te is épp úgy gondolsz, de egy épkézláb mondat nem jön ki belőled.
Olvasni jó.
Mert megismered a világot, ahol jobb volna élni, mert megismered a világot, ahol isten őrizz…
Mert házhoz jön Szürreál Laci, aki akár az réges-régi oldalra fésült hajú, lomha mozgású, 46-os cipőt viselő bárzongorista fiú is lehetne, aki…És akkor már nincs megállás, jönnek, zuhognak az emlékek, te lefele mész, ő fölfelé a csigalépcsőn, folytonosan szembejövő vonatok, az isten szerelmére, mikor vált pirosra a szemafor!?
Elolvasol egy novellát, kettőt, sokat. A múlt, a jelen és a jövő. Ismerősek és újoncok. Már leigazoltak, és diplomára várók. Mind egy helyen. És mind a zenéről.
Nők lapja Novella.
Olvasni jó.
Kezdd el.
Úgyis félbehagyod, mert tolulnak az emlékek.
Például így:

 

Fiatal voltam, és mindenre képes. Kezembe adtak egy fagottot. Jó nagy. És nehéz. Hazacipeltem, hogy bemutassam. A tudásom; négy hangot. Én is röhögtem. Egy ideig hurcoltam a városon át a tanárhoz, aki szolfézst tanított, azt is gyatrán. Együtt próbálkoztunk kicsiholni egy-egy hangot, de az én fagottom ellenállt, nem harcoltam. Csak nevettem. Jókat.
Aztán szép lassan bemutatkozott a többi is.
A táncos lábú, magas, sudár. Szerette az operát. Piangi, fanciulla piangi. És együtt sírtunk Rigolettóval.
„Térden állva jövök hozzád”- énekelte az orosztanár, de én inkább Bobbi Solóra szavaztam.
Nem volt fürdőszoba, csak egy lavór. Megszólalt a régi fagott. Kínomban röhögtem.
Pali bácsinak ellenálltam. Dacos voltam, és alkalmazkodni képtelen. Csupa közepes osztályzat. Aztán jöttek a Bartók-kórusok. Elbőgtem magam. Öt év múlva meghalt.
Először nálunk. Brucknert vezényelt. A vállával, a lapockájával, minden hajszálával. Nem akartam, hogy megforduljon. Zengtek a kürtök, és én képtelen voltam tapsolni.
Ölben hozták be. Leültették a zongorához, döbbent csend. Tíz perc múlva nagyobb volt nálam. Sokkal.
Nem igaz, hogy az énekhang. Inkább a hegedű. Ahogy ő játssza Bachot. Derűvel, életörömmel. A kezébe adják a hangszert. Mert két bottal jön be. Nekem is majd ezt húzzátok.
Már nem sok, anyuka. Mindjárt. Na, még egyet. És kinyílik ég és föld, összeverődik száz cintányér, mit száz, ezer és ezer, kiszakad egy új élet, azt hiszem, mégis csak az emberi hang. Az a legszebb.
Hírek. Eltűnt. Nem találják. Talán, de mégse. És összeborul ég és föld. Nincs zene, nincs hang. Visszhangtalan csönd. Ne hidd. A zene sem. Van ilyen.
Éles kanyarban letarolt fa. Oldalán kis koszorú, körülötte gyerekrajzok. Csak a gordonka tud így szólni. Fáj. Fáj a hang.
„Esik a városban”. Zsúfolt terem, zsivaly, lárma. Remegő lábbal a zongorához. Csak a kopogó hangok. Ellazulok, élvezem. Most azt csinálok velük, amit akarok. És jönnek utánam.
Félelmetes.

 

 

Lőrincz Andrea, Sajtó-referens, Nemzeti Filharmonikusok