Ez történt


A zenekar az ország tükre

2011. 05. 17.


Rendhagyó próbafolyamat előzi meg a Nemzeti Filharmonikusok csütörtök esti koncertjét. A magyar származású, világhírű karmester Gilbert Varga a műsor egy részét nem a megszokott próbateremben, hanem a MÜPA nagytermében gyakorolja az együttessel. A műsorhoz különleges személyes élmény is fűzi.

 

Muszáj az előadás helyszínén is próbálni, mert Ligeti György ’Atmospheres’ című művénél meghatározó a tér, amelyben játszunk. Szerintem a közönség fogja szeretni, már csak azért is, mert végre valami más, valami rendhagyó.
Ki határozza meg az Ön vendégszereplése esetén, mi legyen a program?
Közösen választunk Kocsis Zoltánnal. Ő javasolta Ligetit, én pedig az Atmospheres című művet. Személyes élmény fűz hozzá. A darabot Ligeti Seiber Mátyás zeneszerzőnek ajánlotta, aki a szüleim személyes jó barátja volt. Mikor meghalt egy fatális balesetben, Afrikában, a gyerekei nálunk vendégeskedtek Svájcban, 1960-ban. Gyerekként nagyon jó volt a viszonyunk. Így kicsit most nekik és a szüleimnek is ajánlom ezt az előadást.
Ha már a családot szóba hozta, Önt magyar származású karmesterként tartjuk, tartják számon. És Ön, saját magát?
Nehéz kérdés, mert a szüleim magyarok voltak, de Svájcban éltünk, s otthon nem magyarul beszéltünk.
Melyik nyelvet tartja anyanyelvének?
Franciául, angolul tudok a legjobban. Magyarul felnőttként tanultam meg. A zenei anyanyelvem viszont a magyar is! Erre akkor jöttem rá, mikor a 80-as években egyre több kapcsolatom lett magyar muzsikusokkal, s rájöttem, s szüleim hiába szerették volna lezárni a magyar múltunkat, egy vagyok közülük – még akkor is, ha én már Londonban születtem.
Milyen nyelven próbál a zenekarral?
Magyarul próbálok a Nemzeti Filharmonikusokkal, de néha muszáj angol és német kifejezéseket használnom, amikor valamilyen szó nem jut eszembe.
Ön szinte már hazajár a Nemzeti Filharmonikusokhoz!
Szerencsére sokszor volt alkalmam dirigálni őket. Remek zenekar, világszínvonalat képviselnek. Nagyon harmonikus a kapcsolatunk, jól ismerjük egymást, s tudjuk, mit várhatunk egymástól, bízunk egymásban: ők tudják, hogy én mit tudok, s én tudom, hogy ők pontosan azt fogják eljátszani, amit kell!
Nyilván minden zenekar más és más. Vannak-e azonban nemzeti sajátosságok, melyeket akár a próbákon, akár az előadásokban észlelhetünk?
Nagyon is! Nyilván az alap a profizmus, az kötelező. Ugyanakkor mondjuk egy amerikai együttessel próbálni, az olyan, mint Amerika: nagyon profi, nagyon pontos, nagyon egységes. Bedobod az ötven centet, kijön a Coca Cola. Nem akad a gépezet, olajozott, s egyetlen pillanatot sem lehet elvesztegetni, az idő pénz. Egy német zenekar is nagyon precíz, ott nem lehet sokat lelkizni, ’a harmadik ütem legyen gyorsabb, az ötödik kicsit dinamikusabb’, s mint az óramű, teljesül a karmester kívánsága. A magyar zenekaroknak, ennek is, ellenben hatalmas lelkük van, kérdeznek, néha kételkednek, s szívesen próbálnak ki új dolgokat!
Ez baj?
Egyáltalán nem. Erősségük, hogy nagyon jól tudnak zenélni, csupa kitűnő muzsikus! Érdekli őket, mit játsszunk, s miért így, s nem úgy? Izgatja őket az új, hogy próbáljunk ki valami mást. Ez nagy élmény egy karmesternek. A gyengéjük viszont az egység hiánya, amit néha érzékelek. Hogy nem mindig működnek úgy, mint egy test, egy lélek, amire szükség lenne. Tudja, egy zenekar – nincs mese – a környezet, az ország tükörképe. Amilyen az ország, olyan a zenekar.
Ricardo Muti mondta nemrég, hogy a dirigálás nem egy nagy ügy, a sarki rendőrt öt perc alatt megtanítja, hogy kell integetni a pálcával, s biztosan menne is neki. Sok ilyen mondás kering neves karmesterektől. Ön is mondott talán már hasonlót. Miért ez az „understatement”? Miközben tudjuk, hogy hallás után is gyakran meg lehet állapítani, ki dirigál egy zenekart? Miben érhető tetten a karmesteri stílus, az egyéniség?
A dolog technikájához öt perc sem kell, csak jó ritmusérzék, illetve nyilván az nagyon is egyéni, kinek milyen a mozgása. Én azt tartom, hogy mi a szerző szándékának vagyunk a végrehajtói. Tartjuk magunkat a leírtakhoz, s legjobb tudásunk szerint megvalósítjuk, amit elképzelt. Ha valami pianissimo, azt nyilván nem lehet másképp értelmezni. De mondok egy példát. Strauss a Halál és a megdicsőülés c darabjában, amelyet csütörtökön játszunk, ideírta, hogy largo (lassan, vontatva). Ez mindenkinek egész mást jelent. S ilyenekben jönnek ki az egyéni stílusok, ízlések, elképzelések.
Ön édesapja nyomán (Varga Tibor), aki maga híres hegedűművész volt, hegedűsnek indult. Nem hiányzik, hogy időnként hangszert fogjon a kezébe?
Egyáltalán nem. Gyerekként hegedülni kezdtem, de aztán az abbamaradt. Én a zenét a zene lényegéért szeretem, s nem feltétlen azért, hogy magam műveljem. Rengeteg zenét hallgatok, s néha az se baj, ha nem tökéletes előadásban, azon az ember átlép.
Budapest után mi a következő állomás?
Elég intenzív szezon volt, sok időt töltöttem Amerikában, ahol többek között a Minnesotai zenekarhoz szoros szálak fűznek. Budapest után egy bajorországi karmester versenyen fogok zsűrizni, s egy kínai vendégszereplés is küszöbön áll. Nagyon szerencsésnek tartom magam, csupa remek zenekarral dolgozom, nagyszerű műveken. Kell-e egy dirigensnek ennél több?
És kell?
Igen. A családom. A feleségem, a gyerekeim, vagyis a hátország, a kikötő, amely ezt az utazó muzsikuséletet lehetővé teszi.