Szívem szerint ünnepélyesnek szánnám beszámolómat, nagy szavakat használnék, de sajnos egyrészt ugyebár „nem találunk szavakat”, másrészt az egész esemény ez ellen a magatartás ellen szólt. Ezúttal az avatás lebonyolítása, a protokoll- és pátoszmentesség volt a megható.

Este 6-ig dolgoztak a termen és az épületen, de 7-kor már olyan rend és tisztaság volt, mintha évek óta állna a ház. Valamennyi munkatárs az ilyenkor rendszerint beálló káosz és hisztéria nélkül tette a dolgát, lényegében minden működött. Hamarosan sorra érkeztek a jeles személyiségek, művészek, különböző miniszterelnökök, civilben, felhajtás nélkül. Az emberek sétálgattak az épületben, megálltak itt-ott, beszélgettek. Működött a tér – talán így mondanák az építészek. A terembe lépve körbe-körbe néző fejeket lehetett látni, többeket, akik enyhe tériszonnyal küzdöttek. És mindenfelől hallatszottak a pozitív megjegyzés-foszlányok. Szinte csak olyasféle mondatokat hallottam: „sokkal jobb, mint gondoltuk”, ez „egyáltalán nem is rideg”, a fiatalabbak sommásan a „tök jó” kitétellel illették.

Ezúttal nem akarok az épületről beszélni, ezt a próbaüzem egy későbbi időpontjában igyekszem majd megtenni, hadd értesüljenek hallgatóink ezekről a fontos részletekről egy zenekritikus, illetve a magamfajta városát szerető, gyakori koncertlátogató részéről is. Most csak annyit: látszik, itt az akusztika szempontja áll a középpontban. Amikor pedig megszólalt a zene, mindez másodpercek alatt igazolódott is: soha nem hallottam ennyire jól egyetlen budapesti koncertteremben sem. Bejártam a terem több pontját, tényleg szinte mindenütt igaz ez.

De folytassuk magával az eseménnyel: Nem volt protokollbeszéd, szalagvágás, ilyesmi. Petrányi Judit rövid és rögtön kitűnő angolsággal is elmondott szövegben köszöntött bennünket, közölte, hogy mindez csak próbaüzem, és biztatott, hogy nézzünk körül a házban. És máris megkezdődött az új Nemzeti Koncertterem első hangversenye. Mintha ilyet mindennap lehetne rendezni.

Persze nem lenne Kocsis az, aki, ha nem lenne üzenet a nyitókoncert szerkesztésében, és hamarosan remélem kiderül, előadásában: nem csak az fontos, hogy hol játszunk, hanem az is, hogy hogyan. De mindenekelőtt Kocsis Zoltánról szeretnék szólni, mert most jött el az alkalom erre. Kocsis művészetének amúgy folyamatos változása – ne kerüljük a szót – fejlődése most érkezett oda (vagy legalábbis most érzékeltük), hogy abban valamilyen „dimenzióváltás” történt. És – véletlen, nem véletlen? – ez épp egybeesik a terem megépülésével.

Nem állom meg, hogy vissza ne térjek január 4-i szólóestjére. Ami ott megszólalt – azt merem mondani -, az előadó-művészet új minősége. Ezzel a szellemi szférával eddig nem találkoztam, ezzel a megrendüléssel nem kellett szembesülnöm. Utoljára Richter némelyik koncertjén szerezhettünk tapasztalatokat ebből a világból. Nem állítom, hogy az elmúlt évtizedben nem voltak nagy pillanatok mások koncertjein, de ez a végig szinte égető – ahogy Kroó tanár úr emlegette – magaslati levegő nem volt belélegezhető. Olyan hangverseny volt az 4-én, amelyről órákig lehetne beszélni, de az ember inkább megrendülten hallgat. Máris megmutatnám Önöknek, de Kocsis nem engedte felvenni. Bár vérzik a szívem, de belátom, jobb így. Amikor a megnevezhetetlen előlép, és a véletlenül jelenlévő néhányaknak megmutatja arcát, az nem rögzíthető. A kegyelmi pillanatot nem lehet betenni a lejátszóba, s tetszés szerint ismételgetni.

De kanyarodjunk vissza a január 8-i nyitóhangversenyhez: ugyanaz szólt, ugyanaz történt, mint a 4-i zeneakadémiain, csak épp nem szólózongorával, hanem zenekarral. Ez egyben híradás mindazoknak, akiknek esetleg még nem volt módjukban megérezni, hogy Kocsis Zoltán karmesteri mivoltában is ugyanaz, mint zongoristaként, és mindkét minőségében azonos zenei fajsúly jelenik meg. A két koncert ilyen szempontból elválaszthatatlan, mert Kocsis Mozart-játékáról, vagy inkább felfogásáról és egyben zenei pályájának állásáról adott képet, és a nyitókoncert kapcsán e felfogásról érdemes leginkább beszélnünk. Kocsis pálcája alatt ugyanaz a revelatív erejű Mozart szólalt meg a zenekaron, mint a zongorán. A régi-új Mozart. Számomra olyan új Mozart ez, mintha még sosem hallhattam volna igazán, mi is történik ebben a muzsikában, és mégis minden olyan ismerős. A folytonos „ja tényleg” élménye. Miből adódhat ez?

Mindenekelőtt a formálásból. Kocsis felmutatásában az érzékelhető, hogy Mozart színtiszta forma. Szerkezet, amely harmóniák pilléreire épül, amelyben a harmóniai események rajzolják ki az épület alaprajzát, az összetartó erőt. A betonacélt pedig az időben elrendezett súlyrendszer adja. A dallamok, a díszítések, a ritmusok a dinamikák mind csak felépítménye ennek a háznak, legyen az rövidke koncertária vagy teljes szimfónia. A hangszín, vagy az úgynevezett szép billentés önmagában semmit sem jelent, semmit sem ér, csak abból a szempontból érdekes – mint a burkolóanyag textúrája az épületen -, hogy mennyire húzza alá a struktúrát, vagy esetleg mond ellent annak. A tempóvétel, amely egyébként a Kocsis-féle Mozart-játékot idegennek érzők fő vesszőparipája, szintén csak eszköz. Nem több és nem kevesebb, mint mondjuk az a távolság, amelyről szemügyre kell venni az épületet, hogy egyben láthassuk. Ki közelebbről tudja befogni, ki távolabbról. (Egyébként nekem jobban esik, ha Mozart energiabomba, és nehezen viselem, ha csak finom cizelláltság.) De mindez még csak az épület. A forma. Már odáig is nagyon kevesen jutnak el az előadók közül, hogy azt egészében, de részlet-finomságaival együtt meg tudják mutatni. Az épületbe belépni, a bent zajló életről is mondani valamit csak egészen kivételezettek tudtak és tudnak.

A megnevezhetetlen persze az épület legváratlanabb zugában bukkan föl. Egy félreeső lépcsőfordulóban. Minden ünnepélyesség nélkül, szájzugában halvány félmosollyal. Egy példa a szólóestről: az A-dúr szonáta variációs tételében a moll-szakasz után ismét megjelenik az egyszerű kis téma, kézkeresztezéssel, jó sok párhuzamos terceléssel, nyugodtan mondhatjuk, abszolút banálisan. Gyermekdal-szerű hang, olcsó kis kézkeresztezés-tréfa, otthonos melegség és egyszerűség. Kocsis játékában, anélkül, hogy bármit erőltetett volna, épp itt nyílt meg a világűri magány távlata, itt nézett össze Mozarttal, itt lehetett kiolvasni, kihallani (persze zenei természetű) tekintetéből, valójában mi fölött is lebeg ez az egyszerűség. Megrendítő élmény volt.

A 8-i koncert szervesen folytatta mindezt. Ott folytatódott a 4 nappal korábbi Mozart, ahol abbamaradt. Persze a műsor sokféle szólószáma akusztikai próbának is jó volt, a sokszereplős műsor a 19. századi avatókoncertek műsoraira is utalt, és állásfoglalásnak sem volt utolsó: nálunk bátor tett egy új nemzeti koncerttermet színtiszta Mozart-esttel avatni. De a lényeg, a zenélés minősége volt a legfontosabb tett, amivel Kocsis megadta az esemény súlyát.

Röviden csak azt mondhatom, hogy soha nem hallottam ilyen g-moll szimfóniákat. Már az ún. kis g-moll is nagyszerűen sikerült, a sok remek pillanatból csak ötletszerűen kiragadva hadd illusztráljam ezt az első tétel elejével.

Kelemen Barnabás, aki koncertmesterként is beült a zenekarba, vagy fordítva, fölállt szólistának, mint mindig, adekvát partnere volt Kocsis zenei koncepciójának, s e közhelyes fordulatnál – a korábbiakból talán kitűnik – nem is lehetne nagyobb dicséretet mondani. Persze a habitus- és a nemzedéknyi korkülönbség nem kikerülhető, de ez mégsem válik zavaróvá együttműködésükben. Koncertmesterként olyan elánnal látta el feladatát, hogy az szinte többet elárult a Kocsissal való összehangolódottságról, mint a szólista helyzet.

Rost Andrea három hangversenyáriával is fellépett, közöttük a különös, zongoraszólós „Ch'io mi scordi di te” áriával. Sok énekessel meg kell majd hallgatni a termet, Rost Andrea hangja mindenesetre gyönyörűen csengett. Igaz, hátulról hallhattam, az orgonaülésről, de sokkal jobban átjött oda az énekhang, mint a Zeneakadémián szokott az ottani orgonaülésre. Rost Andreától először Mozartot hallottam, még kezdő főiskolás korában lépett föl valamilyen kis áriarészlettel, számomra azóta is mindig nagy élmény, ha Mozartot hallok tőle.

Két fúvós is módot kapott a terem kipróbálására. Gál László kürtjátéka, bár volt kritikus, aki hamisnak érezte, az én fülem számára rendben volt, sőt kifejezetten élveztem is előadását. Szabó Anita fuvolahangja nagyon szép, a K. 315-ös C-dúr andante a fuvola és a zenekar érzékeny hangzásarányának pontos megtalálásáról és amellett még igazi zenei homogenitásról is tanúskodott. A terem hangzása ennek a kényes összeállításnak is megfelelt, épp megfelelő volt a fuvolahang önállósága és keveredése a zenekarral.

A hosszú koncert végén elhangzó nagy g-moll szimfóniáról, amely pedig nagy slágerszám, már elmondtam, hogy azt hiszem, nem hallottam még ennél jobban. Periódusonként elemezhetnénk, hogy lebegett ezen az estén Mozart tökéletes építménye, mondjuk a vizek felett. Sok mindent nem értek, de hogy Kocsis hogyan nem fárad el, és hogyan válik még eszköztelenebbé és még hatékonyabbá egy ilyen koncert végére, azt végképp nem tudom követni.

Összefoglalva: szerintem most, január 8-án este érkeztünk meg Európába – g-mollban.

Mácsai János
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. január 15.)