Ez történt


A Nemzeti Filharmonikusok Kodály-estje

2007. 05. 01.


A Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjének kritikai értékelését a hangversenyt követő fogadáson elhangzott köszöntőkhöz (Zimányi Zsófia, Hiller István) kapcsolódó karmesteri gondolatok felidézésével kezdem, mivel ezekhez hasonlók a recenzensben is felmerültek a koncert hallgatása közben.


KOCSIS ZOLTÁN célja ezúttal egybecsengett a kritikus várakozásával. Két pontban lehet összefoglalni Kocsis szavait: fel kell hagyni Kodály és Bartók életművének összeméricskélésével, s ha már 2007 Kodály éve, akkor leghelyesebb, ha Kodályról beszélünk. Hallgatóként arra számítottam, hogy ehhez a “beszélgetéshez” Kocsis Zoltán izgalmas vitaindító interpretációval fog hozzájárulni. E tekintetben nem is csalódtam, a koncert már most a jubileumi év kimagasló eseményének látszik. A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR és ÉNEKKAR a Kállai kettős és a Budavári Te Deum megszólaltatásával a törzsrepertoárhoz tartozó darabokat játszott, a koncertet nyitó 20 magyar népdal eredeti formájában (Kodály Zoltán 11 füzetben 62 magyar népdal zongorakíséretes feldolgozását adta közre) ezzel szemben kevéssé ismert (sőt!), a Kocsis Zoltán által készített nagyzenekari átiratok pedig ősbemutatóként hangoztak el.


Első hallásra feltűnő volt, hogy Kocsis nem Kodály zenekari írásmódjához, nem is a korszak (a sorozat első tíz füzete 1925 és 1932 között jelent meg) hangszerelési stílusaihoz igazította a maga átiratát. Magam például Debussyre hajazó hangszerelésre számítottam, e nyilvánvaló lehetőséggel azonban Kocsis csak nyomokban számolt, nem ez vált a munka vezérgondolatává. Kodály zenekarkezelése (elsősorban a Psalmusra gondolok) meg-megjelent, ám jellemző módon olyan dalokban (például a Kádár Istvánban), ahol a téma, a szöveg és az előadói-énekesi magatartás a Psalmus és a zsoltáros intonációjának rokonává vált. Regisztrálnom kellett, hogy a hasonlóság látszólagos, a rokon hangütést csak beleérzi a hallgató. Kocsis szabadon hangszerelt, mintha saját művet komponált volna. A hangszerelési ötletek, az ütős effektusok, a meglepő kombinációk, a kortárs zenét idéző hangszínek kezelésével Kocsis az általam ismert hangszereléseihez (Debussy, Ravel, Bartók, Liszt) képest (időben) továbblépett, eljutott a 21. századba, s van abban valami szimbolikus, hogy erre éppen Kodály zenéje adott lehetőséget. Ennyire nyitott lenne a kodályi zene, ennyire befogadó, ennyire képlékeny, ennyire gazdag, ennyire titokzatos, ennyire sokszínű? Ennyi játékra, transzformációra, messze tekintő interpretációra, távoli asszociációra ad lehetőséget? Meggyőződésem, hogy igen. Összeilleszthető mindez a rögzült Kodály-képpel, a műveket övező interpretációs hagyománnyal? Talán nem, s e hagyomány felől bizonyára bírálható Kocsis hangszerelése, ám a Kodály-zene jövőjét kevésbé a hagyományápolás, inkább a hagyomány megújítása, esetenként a hagyomány megtagadása biztosíthatja.


A “beszéljünk Kodályról” program kiindulópontjában – ha nem értem félre Kocsist – egyetértünk, kevésbé lényeges kérdésekben vitázhatunk. Szívesen vettem volna, ha a hangszerelés a különleges, rafinált harmóniai állásokat nem elsimítja, hanem minden alkalommal kiemeli. (Ellenvetés: ami a recenzensnek rafinált harmónia, az a hangszerelő számára evidencia, vagy fordítva.) A zongoraletét rejtett lehetőségeit maximálisan kiaknázó hangszerelés néha elfedte a nyilvánvaló lehetőségeket, a Kodály által megkomponált kiegészítő szólam nem mindig hallatszott, például a Cigánynótában. A dalok most megismert sorrendje nem sugározta azt a belső, megbonthatatlan kohéziót, mely lehetetlenné tenné a sorrend megváltozását, dalok kimaradását, új dalok beillesztését. Evidens tapasztalat volt, hogy a zenekari hangzás túlnőtt az énekeseken. Vagy csak az énekesek pillanatnyi teljesítménye volt kevés? Talán a szólisták előbbre állításával javítható a hangzás aránya.


Kocsis nem riadt vissza néhány dal egyértelmű, egyvágányú átírásától (Asszony, asszony, ki az ágyból, Tücsöklakodalom; Puciné), mert triviálisan fogalmazni. Ezt ellensúlyozta néhány dal általam nem sejtett mélységeinek megrendítő feltárása (Öreg vagyok már én; Körtéfa; Szabó Erzsi). A premier erejét a frissen, élvezettel, felszabadultan muzsikáló zenekarnak köszönhettük. Az átiratok zenekarnevelő és pedagógiai célja és haszna (Kocsis szerint egy új átirat megszólaltatásakor a zenekari tagokat nem befolyásolják a beidegződések) hallható volt. Az énekes közreműködők közül egyedül WIEDEMANN BERNADETT produkciója közelítette meg az ideálist. SÜMEGI ESZTER hangja gyakorta kevésnek bizonyult, nála a dalok szövegét nem mindig lehetett érteni. Mentségére szolgáljon, hogy talán neki jutott a legtöbb tájnyelvi kiejtést követelő dal, valamint a legtöbb színészi ziccer, amit túlontúl igyekezett kihasználni. BRICKNER SZABOLCS és ASZTALOS BENCE korrekt, kicsit feszült és szürke énekléssel vett rész az előadásban.


A repertoárdarabok előadása a Kállai kettőssel kezdődött. Kocsis már az első részt is igen gyorsan játszatta, s hogy a tempókontraszt létrejöjjön (ez nem valósult meg igazán) a második rész már az extremitás határát súrolta, nem lehetett bírni, a végén kórus és a zenekar szétesett. Az énekkar ilyen körülmények között nem tudta legjobb formáját hozni. A Budavári Te Deumban Kocsis nem annyira a tempót, inkább a dinamikát forszírozta. A harsogóra állított kompozícióban különösen feltűnőek voltak azok a részek, ahol a kórusnak halkan kellett énekelni, ezek az állások szinte rendre zavarossá, hamissá váltak. Több koncert tapasztalata mondatja velem, hogy a Nemzeti Énekkar elmúlt évekbeli fejlődése elmarad a zenekarétól. Az újra színpadra álló szólisták közül Sümegi Eszter formajavulása volt feltűnő, árnyékot csak egy alacsonyra sikerült kitartott magas hang (In aeternum) vetett előadására. Az együttesekben (talán nem ideális helyen ültem) a két fiatal férfiú (Brickner és Asztalos) formátuma nem illett a női szólistákéhoz.


Különösen zavart a második részben, hogy Kocsis bartóki reflexekkel vezényelte Kodályt, nyerseséget, őszinte indulatot, erőt hívott elő a partitúrából. Ne méricskéljünk, de mégis az volt az érzésem, hogy Kocsis az, aki nem bízik eléggé az anyagban, és Bartókhoz próbálja felhúzni azt. (Március 16. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)


Molnár Szabolcs
(Muzsika, 2007. május)