Ez történt


A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye, vezényelt Kocsis Zoltán

2009. 02. 01.


Azt hiszem, hogy Kocsis Zoltán nagyonis liszti módon járt el, amikor zenekari átiratokat készített a komponista néhány zongoradarabjából. A Nemzeti Filharmonikusok január 23-i koncertjén elsőként ezekkel a hangszerelésekkel ismerkedhetett meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége.

Kocsis egyszer azt nyilatkozta, hogy zenekari átiratait részben népszerűsítő céllal készíti; részben pedig olyan műveket választ, amelyek eleve magukban rejtik a szimfonikus feldolgozás lehetőségét. A 2. és 3. elfelejtett keringő hangszerelése esetében alighanem a popularizáció szándéka lehetett a döntő: a két darab eredetijének áttetsző textúrája és magas regisztere nem kifejezetten zenekarszerű darab benyomását kelti. Az Obermann völgye viszont egyenesen szimfonikus együttes után kiált: a nagyszabású zongoramű 1855-ben megjelent, véglegesnek mondható műalakja tématranszformációival, karakterváltásaival voltaképpen nem más, mint zongorára írott szimfonikus költemény. Hogy a hangverseny első darabjaként felhangzó, Goethe-ünnepségre komponált indulót és a Kocsis-hangszerelések sorát lezáró Mazurkát valóban érdemes volt-e előásni a feledés homályából, kérdéses számomra. A Goethe-Festmarsch esetében némi averzióm támadt a verzióval kapcsolatban: a mű második megfogalmazása véleményem szerint sokkal érdekesebb kompozíció, mint a Kocsis által választott korábbi változat.

A zenekari apparátus színpompája mindenesetre nagyon is javára vált a Liszt-zongoradaraboknak. A legtöbbet talán az Obermann völgye nyerte az átdolgozás során: a billentyűs előadás szokott nehézkességét az orkesztrált változatban grandiózus tágasság váltotta fel. Mellesleg Kocsis zenekari letétje nem annyira a liszti szimfonikus költemények hangzását, mint inkább Wagner zenedrámáit idézte emlékezetembe. A két elfelejtett keringő hangszerelése kamarazeneszerű finomságával vívta ki tetszésemet, valamint azzal, hogy nem csupán színt és térhatást adott a fekete-fehér daraboknak, hanem egyszersmind feltárta, elemezte is azok motivikus szerkezetét. A varázslatos hangzás, a precíz, ám egyúttal lendületes ritmus még a Goethe-induló és a Mazurka viszonylagos jelentéktelenségét is feledtetni tudták.

Az est vesztese megítélésem szerint az átiratokat követő eredeti Liszt-mű, az A-dúr zongoraverseny volt. A Kocsis-átiratok szomszédságában ez a mű a kiváló előadás ellenére szürkébbnek, jellegtelenebbnek tűnt, mint amilyen valójában. Ráadásul a szólista szempontjából az A-dúr koncert nem tartozik a versenymű-irodalom leghálásabb opuszai közé. A darab a műfaj szimfonikus típusába tartozik; technikai nehézségekben ugyan nincs hiány, és persze ott vannak a látványos fel- és alá glissandók is a mű végefelé, közvetlenül azelőtt, hogy a cintányér kezelője megbokrosodna. Ám a pianista mondandója többnyire belesimul a zenekari letétbe, annak részét képezi, méghozzá esetenként nem is a leginkább figyelemre méltó részét. A szólóhangszer első megszólalása nem annyira belépés, mint inkább belopakodás: a nyitótéma ismétlésében nem valamiféle mutatós dallamot játszik, csupán szerény akkordfelbontásokkal kíséri a fafúvók és szordinált hegedűk által játszott harmóniákat. Ha tehát az előadók elsősorban virtuóz oldaláról akarták volna bemutatni a zeneszerzőt és a pianistát, alighanem szerencsésebb választás lett volna Liszt Esz-dúr koncertje, vagy éppen a Haláltánc. Így azonban nem annyira a szólista kézügyessége, hanem alkalmazkodókészsége és kamaramuzsikusi erényei domborodtak ki elsősorban: a zongoraszólamot játszó Báll Dávid – és ezt nem pejoratív kijelentésnek szánom – mindvégig fölényes eleganciával tudott háttérben maradni.

Az est második részében Kodály Páva-variációi hangzottak el, majd Ravel Bolerójának előadása zárta a koncert műsorát. Talán a zenekari tagok fáradtsága tette, hogy a Boleró hangszerszólóinak némelyike egy árnyalattal kevésbé megnyerőnek tűnt, mint a megelőző darabok tolmácsolása. Mindenesetre e két műben is maradéktalanul érvényesült a Nemzeti Filharmonikusok kiművelt hangzása, melyet a közönség – méltán – hangos tetszéssel jutalmazott.


Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2009. január 23.


Bozó Péter
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2009. február 1.)