Ez történt


A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye, Anu Komsi – ének, vez. Sakari Oramo

2008. 12. 07.


Sibelius fiatalkori szimfonikus költeményével, az En Sagával kapcsolatban számos találgatás született, vajon milyen skandináv monda rejtőzhet a mű mögött. A cím ugyanis a zeneszerző anyanyelvén, svédül legendát jelent, arra viszont nem utal Sibelius, hogy milyen irodalmi mű jelentette a mintát. Sakari Oramo mindenesetre biztosan nem valamiféle komor, hideg homály hangulatát akarhatta felidézni, amit pedig mi oly szívesen kapcsolunk északi zeneművekhez. Vezényletében az En Saga inkább azokra a hőskölteményekre emlékeztetett, amelyek, mint tudjuk, egykor a különböző katonai társadalmakban a harci erényeket volt hivatva dicsőíteni. Oramo daliás, már-már harcias lendülete, áradó romantikája aprólékos kidolgozottsággal párosulva teljesen kiaknázta a mű rejtett lehetőségeit. A szabadon kezelt tempóval összefogott nagyívű dallamvonalak feledtették az ifjúkori opusz gyengeségeit, anélkül, hogy a zenekar egyszerűen átsiklott volna a részleteken. Még talán így is elkapott volna minket sodrása, de ennél sokkal többet kaptunk. Hirtelen robbanó hanghatások, széles gesztusokkal szembeállított feszes ritmusok kiélezett ellentétpárjai tették villódzóvá a darabot, a karmester minden részletre kiterjedő átgondoltsága tartalommal töltötte meg az egyébként sokszor üresjáratként ható részleteket. Így viszont Oramo délceg tartású dinamizmusát hallva lassan magunk is büszke vigyázzba merevedtünk székeinkben, s egy pillanatra szinte elhittük, nyelvrokonaink nagy nemzeti szimfóniáját halljuk. Csak az óránkra nézve konstatálhattuk a végén meglepetten, hogy még hosszabbra is nyúlt a mű előadásideje a szokásosnál.

A sokszínű programban a finn mondát Debussy-dalok követték. Kevéssé ismert a francia zeneszerző fiatalkori sorozata, az általa bálványozott Mme Vasnier-nek ajánlott dalkötet. Sakari Oramo a dalok zongorakíséretét kamarazenekarra hangszerelte, így bővítve feleségével, az énekes Anu Komsival közösen előadható repertoárjukat. Egy-egy hasonló átirat óhatatlanul módosít a mű arányain, mégis, a Debussy-tételek zongoraszólamában kétségtelenül ott rejtőznek a színek, amelyeket Oramo az áttörtség megtartására ügyelve szinte csak kiemelt. Ha az En Sagában a sodró erő, itt a szenzibilitás ragadott leginkább magával. Anu Komsi lenyűgöző énektechnikája csupán kiindulási alap volt, amelyet aztán minden öncélú magamutogatás nélkül állított a Debussy-művek szolgálatába. Hangszíne belesimult a zenekarba, szuggesztív zeneiségével, arcjátékával, mozdulataival mégis uralta a színpadot, Oramo pedig biztos kézzel egyensúlyozott szólista és kísérete között. Kiválóan érthető szöveg, jól artikulált apró gesztusok, csodálatos pianissimók, hajlékonyság, egymásba forduló hangulatok folyton változó fénytörése tette élővé a dalokat, amelyek mindegyikét külön tapssal jutalmazta a közönség.

Ezek után csak remeklést várhattunk Richard Strauss nagyszabású szimfonikus költeményében, az Imígyen szóla Zarathustrában. Nem kellett csalódnunk. A sűrű szövésű darab világos formálásával, széles dinamikai skála és hangszínpaletta felhasználásával, az En Sagában már tapasztalt kohéziós erővel Oramo bizonyára a darabot kevésbé ismerők számára is élménnyé tette a nehezen befogadható művet.  És hogy miért nem kerültek eddig szóba a Nemzeti Filharmonikusok? Bár Sakari Oramo domináns egyénisége mellett szinte a karmester munkaeszközének tűnt a zenekar, ne feledkezzünk meg róluk; a kitűnő együttes játékával tökéletes megvalósítója volt a koncertnek.


Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem, 2008. november 27.


Riskó Kata
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2008. december 7.)