Ez történt


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeinek kamarakoncertje – Február 10., MTA Díszterem

2006. 02. 25.


Minden alkalommal meg kell állapítanom, hogy mennyire fontos ez az ötlet, hogy milyen jól működik közönség és előadók számára egyaránt, és voltaképpen úgy kell, mint egy falat kenyér.


Az egészséges zenei élet fenntartásához éppúgy hozzátartozik a változatos étrend, mint a biológiai egészség megőrzéséhez. Ha egy zenekari muzsikus soha semmi mást nem csinál, csak a pultjában ülve húzza-vonja, az a mégoly jó szándékú, lelkes muzsikust is felőrli előbb-utóbb, s nem marad más belőle, mint a szolgálati órák pergését számoló fásult zenegép.


Vagy marad a gyakorlási időt és lelket romboló hakni, általában az sem a minőségi munka táptalaja. Úgy érzem, hogy zenekaraink bő évtizede  tapasztalható egyértelmű színvonal-emelkedése nem csekély részben annak köszönhető, hogy sok együttes maga szorgalmazza muzsikusainak kamrazenélési különmunkáját, és némelyik áldozatvállalás árán meg is teremti rá a lehetőséget.
Amikor Kocsis Zoltán átvette a Filharmonikusokat, nem is lehetett kérdés, hogy mennyire hangsúlyossá fog válni az efféle munka. Az elmúlt esztendők pedig megérlelték a gyümölcsöt: immár  a sokadik kiváló – a Filharmonikusok zenészei által adott – kamarazenei koncertet hallgathattam meg a Roosevelt téri díszteremben.


És ahogy tőlük megszokhattuk, a műsor is csupa érdekes, nem agyonjátszott darabból állt.


Villa-Lobos Bachianas Brasileiras című sorozatának egy-egy darabja gyakran felhangzik ugyan a rádió rövid, hangulatos zenékből összeállított magazinműsoraiban, de túlzás lenne azt állítani, hogy a koncerttermek gyakori vendége lenne. A szívhezszóló melódia és érzelmes kísérete helyenként akár csöpögősnek is tűnhetne, bizony csábít erre a zenei anyag, de Bátori Éva és a zenekar nyolc csellistája messze elkerülte a csapdát. Sokan azt mondják: egy énekes számára még hangjánál is fontosabb tulajdonság a színpadi jelenlét képessége, a megmagyarázhatatlan sugárzás, amely miatt akkor is rá kell figyelnünk, ha szinte semmit sem csinál. Bátori Éva azok közé tartozik, akikben erőteljesen megvan ez az adottság, és hangja, énektudása is a legelsők közé sorolja.


A kíséretet ellátó nyolc csellista együttjátéka olyan magas színvonalon zajlott, hogy egyértelműen érezni lehetett: ez a szólam közösséggé érett. Bizony nem hiszem, hogy egy évtizeddel ezelőtt lehetséges lett volna ilyesmi, ha az akkori ÁHZ csellószólama összeül egy kicsit kamarázni.


Sztravinszkij Három Shakespeare-dala egészen más igényű zene. Ez a kései Stravinszkij-remek nem közvetlenül támad az érzelmeket kiváltó agyterületekre, hanem jóval intellektuálisabb élményt nyújt. A vonós szólam mellé Szabó Anita fuvola- illetve Tönköly József klarinétkísérete társult, s ez a kis kamaraegyüttes tökéletes összeolvadással támasztotta alá Bátori Éva előadását.


A következő, jóval ismertebb mű Ravel Bevezetés és allegro című darabja volt, amely lehetőséget ad egy hárfásnak is arra, hogy szinte szólistaként mutassa be tudását. Sipkay Deborah nagyszerű művésze hangszerének, ilyen előadások alkalmával sajnálja az ember, hogy a szerzők nem kényeztették el a hárfásokat a szóló és kamaradarabokkal.


A második félidőt ismét két vonós: Horváth Zoltán és Kertész Sándor kezdték. A Händel Passacaglia kétségtelenül jó alkalom a szinte szólistaként való kiállásra, de mivel duóról van szó, mégis a kontaktus folyamatos fenntartását igényli. Éppen ennek sikerében éreztem az előadás fő erényét.


A zárószámban, Brahms op. 111-es G-dúr vonósötösében megérezhettük a kamarazenélés talán legfontosabb értelmét: nem úgy koncertprodukció egy vonósötös, mint egy szimfónia. A kamarázás akár egy szobában, közönség nélkül is, csupán egymás számára létrehozott teljes értékű zenei esemény lehet, akár a tökéletessé simított összecsiszoltság nélkül is. Mindenekelőtt a kamarapartnerek egymásra figyelését igényli, tehát azt, hogy valóban partnerek legyenek, ebből a viszonyból bontsák ki a művet. Ha ez sikerül, és éppen véletlenül egy koncertteremnyi közönség is jelen van, akkor az is maradéktalanul élvezni fogja a produkciót. Ezen az estén megtörtént a legfontosabb, létrejött ez az áramkör a muzsikusok között, rákapcsolódhatott a hallgatóság is, és kiváló zenészek értelmesen, élvezetesen elvégzett munkájának élményével térhetett haza.


Mácsai János
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2006. február 25.)