Ez történt


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeinek kamarakoncertje – December 16., MTA Díszterem

2005. 12. 24.


Szeretem az olyan gondosan szerkesztett koncerteket, melyeken négy egymást követő műsorszám összhatásaként létrejön egy képzeletben megszülető ötödik mű. Az egyes darabok között kapcsolatok szövődnek, a művek ellenpontozzák vagy kiegészítik egymást, lebomlanak az időbeli és térbeli távolságok.
Szeretem az olyan szertelenül összeálló programokat is, melyek meglepetéseket tartogatnak, felfedezésre váró különlegességeket kínálnak, és a művek között az egyetlen összekötő kapocs maga az előadóművész személye.


A december 16-án, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében hallott műsor egyik kategóriába sem tartozott, négy műsorszámot kínált, s nem túlzás azt állítani, hogy valójában nem is egy, hanem mindjárt négy koncertet hallottam. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar 14 művésze és Jandó Jenő négy teljesen különböző formációban lépett színpadra; hallhattam ismeretlen darabot, talányos átiratokat és két remekművet.


Azt mondják, ha négy embert bezárnak egy üres szobába, előbb-utóbb csak beszélgetnek valamiről. Ez a színpadra terelt négy mű azonban sehogy sem akart szóba elegyedni egymással, és az imént elmondottakból kitetszik, hogy ebben az esetben még az előadó személye sem teremtett e cifra kavalkádban egységet.
A műsor Wenzeslaus Matiegka Notturno című darabjával kezdődött. A cseh származású mester Schubert kortársa volt, 1773-ban született és két évvel élte túl bécsi kollégáját, 1830-ban halt meg. Remek gitáros hírében állt és műveiben is szívesen szerepeltette kedvenc hangszerét. Bécsben – hisz igazi bohém volt – Schubert köréhez tartozott. Fuvolára, brácsára és gitárra komponált Notturnójához Schubert írt egy negyedik szólamot csellóra. A gitárból így még kevesebb hallatszott. A négy tételes darab nem sokat árult el Matiegka zeneszerzői zsenijéről, az első tétel mechanikusan felépített szonátaformájából – lám, tényleg minden szentnek maga felé húz a keze – csak a visszatérést előkészítő rövid gitárkadencia keltett feltűnést. A második tételben már komolyabb szerepet kapott a gitár. Szólama, nem meglepő, minden ízében alkalmazkodott a hangszer játéklehetőségeihez. A lassútétel a kompozíció gyenge pontja volt, a finálé népies hangvétele viszont kifejezetten üdítően hatott. A bokázó ritmusok alapján magyaros rondónak is nevezhetném e tételt.


Schubert csellószólamát Bajner Zsuzsanna telt, intenzív hangon szólaltatta meg, így Szilvágyi Sándor gitárjátéka gyakran csak sejthető volt. Brácsán Porzsolt György játszott. A kompozíció legfelső szólamát Gáspár Kornélia szólaltatta meg fuvolán, szerencsésebb lett volna, ha bátran előtérbe állítja hangszerét és a zenei folyamat élére áll.


Nem a legméltányosabb eljárás Matiegkával szemben, hogy műve után azonnal a kamarairodalom egyik legnagyobb alkotása, Mozart A-dúr klarinétötöse következett. A fúvósszólamot Szatmári Zsolt játszotta. Előadása nagyszerű volt, a klarinét minden regiszterben kiegyenlített hangon szólt és Szatmári a lehető legtermészetesebb módon igazolta, hogy a hangszerrel lehet behízelgően énekelni, egekbe törni, halkan búsongani, bukfencet vetni és magamutogatón csillogni, egyszóval: mindent. A magaköré gyűjtött vonósnégyest, Papp Dánielt, Dúlfalvy Évát, Balogh Enikőt és Deák Györgyöt lendületesen irányította. Ez a kvartett természetesen nem hasonlítható egy régóta összecsiszolódott vonósnégyes-társasághoz, hiányzott belőlük a kockáztatás bátorsága, a meglepetés lehetősége.


A szünet után a Filharmonikusok ütősei, Weisz Nándor, Bíró Gergely, Joó Szabolcs és Szabó Mátyás madrigálokból készült átiratokat játszottak. Öt rövid kis mű hangzott el. A komponisták neveire egy ajándék CD reményében lehetett tippelni. E rövid – matiné jellegű zenei intermezzo után – senki sem jelentkezett, pedig egyetlen szerző említése is elegendő lett volna a fődíjra. Magam egy névben többé-kevésbé biztos voltam, azt is sejtettem, hogy a szerzők között nincs angol, és egészen biztos voltam abban, hogy valamennyi mű az 1500-as évek első feléből származott. Miután nem hangzott el a válasz a koncerten, e-mail-ben is lehetett tippelni. Azt hiszem egy hét elteltével közzétehetem nyomozásom eredményét: Clément Jannequin, Ludwig Senfl, Philippe Verdelot, Marco Cara és Pierre Passereau egy-egy műve hangzott el.


Gondolom, a közönség soraiban helyet foglaló zongoraművészek, ütősök, ifjabbak és idősebbek, nem erre a “Ki nyer ma?” játékra jöttek, hanem az est utolsó műsorszámára voltak kíváncsiak, Bartók Két zongorás, ütőhangszeres szonátájára, melyet Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Weisz Nándor és Joó Szabolcs adtak elő. A produkcióban a zongoristák domináltak. Talán nem minden hangszínt és hangszer-kombinációt mértek ki patikamérlegen előre, az előadás engem mégis lenyűgözött. Annak ellenére, hogy az első tételt kénytelen voltam a terem akusztikájának korrekciójával tölteni. Úgy látszik, hogy e pompás díszterem szívesebben rezonál Matiegka néhol álmosító hangicsálásra, mint Bartók őserőt sugárzó fegyelmezett ritmusaira. A pompás díszterem közönségét viszont egyértelműen az erő ragadta el. A zongoristák arcán elégedettség látszott, a publikum jóérzéssel pendült velük egy húron.


Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. december 24.)