Ez történt


A muzsika, Párizs meg a Filharmonikusok hangja

2007. 01. 27.


Zenéről jobb nem írni, tudjuk. Főleg, ha nem zenekritikus, -esztéta, -történész vagy efféle komoly, hozzáértő tudós az ember. Így aztán itt nem lesz elemzése kvartszext akkordoknak, stringendónak vagy domináns szeptimnek, ez a riport arról szól, hogyan kísértem el rácsodálkozó szemlélőként a Nemzeti Filharmonikusokat Párizsba, Amiens-be és Luxemburgba koncertről koncertre, s hogyan lettem részese egy olyan életformának, melyben a zene, a zenélés nem a lélek fényűző luxusa, hanem mindennapi lételem. A közönség soraiba vegyülve, a színpad szélén meghúzódva, a bőgősök közé “rejtőzve” és a “mindenlátó pozíciójában”, a Salle Pleyel impozáns karéjában ülve.


Hajnalok hajnalán indul az együttes, semmi flanc, a fapados SkyEurope, spórolni kell, különben a turnézás veszteséges. A nagyobb hangszerek külön kis kamionnal jönnek, olykor a frakkok is ide kerülnek, ám ezúttal a bőröndökbe zsúfolódtak be. Magyar műsorral megyünk francia nyelvterületre: Párizs, Amiens, Luxemburg, három koncert Brahmssal, Bartók Román táncaival, Kodállyal és mindenekelőtt Liszttel. A francia impresszárió kérése, hogy népszerű, koncerttermet sokat látott művek szólaljanak meg. A Le Monde kritikusa szerint mindez csak páni félelem, hisz ki tudja, megtelnének-e a széksorok mondjuk De Fallával, Sztravinszkijjal vagy Bartók-zongoraversenyekkel. Nos, bizton állíthatom, meg. De induljunk akkor ezúttal el.


A párizsi szálloda a Gare du Nord-ral szemben, s hogy a Place Franz Liszt éppen közel, égi jelnek veszem. A szálloda, úgy látszik, muzsikusokra specializálódott, szicíliai férfikar egészíti ki a mi zenészeinket. A soha véget nem érő, kígyózó folyosók labirintusában kárpótol, hogy mire a szobáig eljut az ember, innen-onnan kiszűrődő hegedűszóra figyelmes. Te fuvolás vagy? – próbálok barátkozni az egyik fiúval a liftben, hangszertokjának méretéről ítélve. – Nem, nagybőgős, feleli, s bizonyára megvan rólam a véleménye.


Jé, harsonán is lehet gikszer?


Első zenekari próba, este negyed hét, a frissen felújított, legendás akusztikájú párizsi hangversenyterem: a Rue du Faubourg Saint-Honorén található Salle Pleyel. A színpadra lépve isteni hangzavar szippant be, akárha egy álomszerű kakofóniába csöppennék, hangszerét mindenki egyszerre próbálgatja, ki a deszkákon, ki le-fel járkálva a nézőtéren. Felülre ülök, a nagy karéjba, innen fantasztikusan látni mindent. Talán még azt is, amit nem kéne. És egész másképp hallani. A fúvósok hihetetlenül harsognak, a vonósokat teljesen másodrendű szerepbe kényszerítve. Kocsis galambszürke ingben próbálgatja a Steinway D 275-ös számú versenyzongora modellt, nem látszik túl jókedvűnek, a xilofonos melegítőfölsőben ütöget, a triangulumos lázasan SMS-ezik a háttérben. Az üstdobos idősebb, ősz hajú férfi, halálos komoly arccal figyel, majd partitúráját a dobjára teszi, radírozgat valamit nagy bőszen. A hosszú, barna hajú, törékeny hárfásnő mögött piros hátizsákja idegen objektumként a földön hever. – Akkor az Elfelejtettet valamivel több kifejezéssel kérem! – mondja Kocsis, mármint Liszt Elfelejtett keringőjét, mely nyilván a szívügye, hisz ez az első szám a koncerten, s mint olyan az egyik legnehezebb. Meg hát eredetileg zongoramű lenne, a zenekari verziót ő maga hangszerelte. – Látod, nem figyelsz rám! – mondja az egyik rezesnek, el vagy csúszva egy ütemmel! – Bocsánat – mondja megadóan a rezes. – A harmadik harsona miért nem indul el? – Elindult, csak gikszer volt. – Gikszer? Azt hittem, gikszer csak kürtön lehet. A 146-nál pedig merjünk már megszólalni, ha kérhetem – mire a triangulumos óriásit tüsszent a csendbe. – Józsi, te pedig azt a koronát nem veszed figyelembe. De hát nincs is korona! – Józsi, hát a tiédben nincsen? – A Rákóczi-indulót hány trombitával játsszuk, gyerekek? Hárommal vagy néggyel? Mert kéne egy negyedik szerintem. – Nincs felvétel, kiabál hátulról az egyik trombitás. – És ha Maurice André jelentkezik? – Akkor sem!


Na így folyik a próba, ilyen hangnemben, ám a humor mögött nagyon is érződik, fegyelem az van, sokan mukkanni se mernek. Korábban megtudom, egyesek nyugtatóval mennek a próbára, mert előfordulhatnak “incidensek”.


– És a sostenuto nem lassítást jelent, hanem hogy kitartjuk a hangot, rendben? A Román táncokat szemtelenebbül játsszátok, jó? Ez most nekem egyelőre elég. Akkor Isten kegyelme legyen veletek!


Szecessziós foyer habcsók kígyókkal


A terem monumentális, utolérhetetlen akusztikájú, viszont a színpad feletti rész fehér, kopasz, érthetetlen csúnyaságával mered az amúgy tetszetős térbe. Kislisszolok közönségmintát venni a szecessziós foyer-ba, egy kicsit az utcára is kinézek. Itt megy el a 92-es, a népek gyülekeznek, az utolsó pillanatos jegyeknél hosszú sor tekereg. Hiába, mindig vannak, akik nem adják fel, bár Charles Fejtő barátom azt mondja, már napokkal korábban közölték vele, jegy egy szál se. Renaud Machart, a Le Monde zenekritikusa is itt toporog, szabadkozik, nem Kocsisnak, hanem a francia impresszáriónak akart üzenni méretes beharangozó cikkével, melynek sorai között kihallatszik, nem biztos, hogy ilyen populáris, magyaros műsorral lehet csak meghódítani a közönséget.


Bal kéz felől a falon nagy márványtábla, megtudjuk, hányadán állunk, ki osztja a pénzt itten. Eszerint a Salle Pleyel a Cité de la Musique leányintézménye, az állam és Párizs városa tartja fenn, fő szponzora pedig a Société Générale, Párizs egyik legnagyobb múltú s hírű pénzintézete. Jobb kéz felől a kedves vendég kabátját szépségversenyen is eséllyel induló kisasszony mosolyogva veszi el, majd tipegősen hátravonul vele. Itt ugyanis nem az előcsarnokba lógatják a kabátokat bele, a koncert alatt gazdáikat váró bundákat hosszú fehér fal takarja el. Igaz, a procedúra sokkal tovább tart ezzel a módszerrel, de hát itt megadják a módját, csak semmi kapkodás, sokan már hétkor itt vannak a nyolc órás kezdéshez. Kocsis nyolc darabból álló CD-gyűjteményét, Bartók összes zongoraművének a Philips kiadásában készült felvételét a ruhatár mögött 75 euróért árulja egy fiatalember, egyéb Bartókokat, Brahmsokat 15-ért vesztegetnek, például Fricsay Ferenc vezényletével. Az előcsarnok végén a büfé invitál gyönyörű, fehér lépcsőjével, öltönyös urak és finom eleganciájú hölgyek hosszú szárú, karcsú kelyhű pezsgőspohárból merítik Liszthez az ihletet. A kínálatban még véletlenül sem fedezhető fel semmi ehető, az operaházi-zeneakadémiás egyenszendvics vagy az Erkel színházi perec teljességgel ismeretlen, viszont mindenféle méregdrága, színesen kacskaringózó habcsók kígyók hívogatnak, rózsaszínű, pasztellzöld mézeskalácsok zizegő papírban vonzzák nem annyira az ízlelőbimbókat, mint a szemet. Az egyetlen ehetőnek vélhető terméket, a Brownie-szerű, csokoládés háromszöget azért nem állom meg, hogy ne teszteljem, na, az ára ennek is méreg, ám az íze!


Háromnegyed nyolckor szabályos kolompolás, mintha az ügyelő rálépett volna a csengőre. Bemegyek, elfoglalom a helyem, a sorok nem számozottak, hanem betűzöttek, s jó francia logika szerint a páratlan oldalon a székek úgy jönnek egymás után, hogy 17, 19, 21. Balomon Szabó Attila, a zenekar gazdasági igazgatója azon izgul, hogy a hangszerszállító teherautó nem tud parkolni a kijelölt helyen, ezért szünetben sürgősen intézkedni kell. Jobbomon egy igazi comtesse, hetven év körüli, elegáns, előkelő grófnő, a Radio France zenekarának egyik szponzora emlékeibe réved. Harmincnégy éve hallotta Kocsist négykezest játszani Ránki Dezsővel a Théâtre de la Ville-ben, fülében azóta szól az egykori koncert. A zenekar nyolc óra három perckor bevonul, Koppándi Jenő koncertmester, kiváló hegedűvirtuóz az “a” hangot próbálgatja a zenészekkel, már csak néhány pillanat, vigyázz, kész, bejön a maestro, rajt: az Elfelejtett keringő csendül fel, az érzéketlenebb közönség tapspróbálkozási kísérlete leintve, Goethe-jubileumi induló, majd a kedvencem, a zongorairodalom egyik brutálisan nehéz műve: az Esz-dúr zongoraverseny.


Nézem, bámulom, hogy tud Kocsis olyan pianissimót varázsolni, hogy a sóhaj is fennakad, majd olyan fortét, hogy a kromatikus futamokba a kezei beleremegnek. Ezen a ponton minden verbális megnyilvánulás fölösleges szócséplés, szerencsétlen mankón bicegés lenne. Ha ideértek az olvasásban, legjobb, ha felteszik a művet (Kocsis Zoltán, 1996, Philips-Hungaroton-koprodukció, Sony hangfalak, Panasonic berendezés), de az élményt szorozzák be százzal, ha kérhetem!


Ez nem műsor, ez potpourri


– Spitzer, te meg inkább fehér inget hoztál volna magaddal! – adja meg a felütést Kocsis a próbán az amiens-i koncertteremben. Bár talán van egy tartalékom, azt oda tudom adni, hacsak ezt le nem izzadom teljesen. – Nem baj, a Spitzernek úgy is jó lesz, szól be az egyik kolléga, nagy röhögés, mire Kocsis, a Spitzer már úgyis úgy vonul be a történelembe, hogy nem hozott fehér inget. Szóval a Kodályt nézzük meg! Merthogy itten nekem folyton az az érzésem, hogy az eleje nem indul el, hanem olyan, mintha bekapcsolnám a rádiót, és épp egy fisz szólna benne. Szóval legyen már annak a kezdésnek valami karaktere! Amúgy ma annak megfelelően fogok dirigálni, amit szeretnék, nem fogok alkalmazkodni hozzátok. Tegnap is mutattam a Bartóknál, hogy crescendáljunk rá, de semmit se csináltatok meg belőle.


Elindul a mű, a klarinétszóló felsír, szomorú, nagyon szomorú vizekre evez.


Itt az idő, hogy személyesen konzultáljak a karnak mesterével. Eddig nem igen volt módom rá, mert két futam között vagy tíz perccel koncert előtt nem szívesen zavar az ember. Hülye a helyzet, úgy kéne kezet fognom vele, hogy átnyúlok a karmesteri pulpituson, ami ugye az ő felségterülete. Megkerülni már késő, ahhoz idő kell. Egy pillanat alatt leveszi a problémámat: “Próbálja ki nyugodtan, nagyszerű érzés. Álljon fel!” Kipróbálnám szívesen, de nem merem. Olyan ez, mintha ateistaként egy papi szószékre merészkednék fel. Elmondja, nincs túl jól, megfázott, délután aludt, pedig nem szokása, még az a szerencse, hogy nem vírus, ami valóban nem lenne ideális se a pulpituson, se a zongora mellett. Azon morfondírozom, hogyan is kérdezzem meg, hogy ő, aki a legnehezebb és legigényesebb műveket játssza, repertoárját igazi ínyencként állítja össze, Ravelt, Debussy és Sztravinszkij-Petruskát dirigál, miért magyar táncos, Rákóczi-indulós műsorral lép fel. Arra számítok, jól elküld a fenébe, de nem, ő maga kezdi magyarázni, ez nem műsor, ez potpourri. Ám nincs ezzel semmi gond, egy ilyen megerőltető, három országon átívelő turnéra ez kell. Ha Petruskát játszanának itt is, a Pere-Lachaise-ben kötnének ki a végére. Meg aztán van itt még valami. Manapság olyan divatos Lisztet “lemásodrendűzeneszerző”-zni. Pedig micsoda tévedés ez! Akár negyven évvel ezelőtt, amikor Mahler volt az ügyeletes másodvonalbeli, az ügyeletes pfuj, de hát azok a kritikusok mára kihaltak hál' istennek. Aztán a párizsi Salle Pleyel akusztikájáról kérdezem. Meglep, amit mond, hogy a Russell Johnson, a híres akusztikus által tervezett összes hangversenyterem, a luzerni, a birminghami és a Művészetek Palotájában lévő is olyan, hogy pont abban a vonalban, ahol a karmester és néhány szólista áll, érdekes mód nem lehet jól hallani a történéseket. Ezért van, hogy míg a közönség az akusztikáról ódákat zeng, a karmester ebből legtöbbször mit sem érez. Szívesen hallgatnám még tovább a titkokat, de lassan kezdődik a koncert, mennie kell, úgyhogy én is megyek, elvegyülök az amiens-i közönségben. Érdekes, hogy egy ilyen kábé Sopron-szintű kisvárosnak, amely olyan kihalt, mintha nem is szombat este lenne, miként sereglik össze telt házas publikuma egy ezerötszáz fős teremben. Az impozáns, modern designú épület Maison de la Culture névre hallgat, de messziről látszik, az amiens-i kulturális élet high lightja ez, színházi és táncelőadásokkal, kiállításokkal, koncertekkel. A koncert alatt végig egy hétéves kislányt figyelek, az Esz-dúr zongoraversenynél fejét apja ölébe hajtja, de a Brahmsnál úgy ugrál a szeme hegedűsökről bőgősökre, akárha egy csodás mutatványt látna a cirkuszi porondon, a Rákóczi-induló után pedig már tapsolni se felejt el. Az első sorból tökéletesen rálátok Kocsis tizenegy hangot átfogni képes, óriási kezeire, sőt alulról látom őket: úgy simogatja, becézgeti a billentyűket, mintha egyszeri, kivételes szerelmi aktust élne át, két tétel között megáll egy pillanatra, csend, halálos, aztán továbbmegy.


Katartikus, fájdalmasan és lenyűgözően.


Hogy bírnak tapsolni ezek?


A luxemburgi koncertterem Joséphine-Charlotte nagyhercegnő nevét viseli, s igazi mediterrán építészeti remek. Az eurokrata publikumban a jómódot tapintani lehet. Visszafogott, comme il faut emberek, nem úgy a koncert végén, ahol akkora tapsot vágnak le, hogy már izgulok a zenekarért, hisz második ráadásszámuk nincs, a Rákóczi-indulót meg mégsem játszhatják el kétszer. Egyik, Luxemburgban élő súgónk szerint itt sosincs ilyen tombolás koncerten. Az Esz-dúr zongoraverseny után székembe gyökerezem, nem is értem, hogy bírnak tapsolni ezek. Szinte fáj. Csodálom, bámulom ezt az önmagáról való megfeledkezést, mely tökéletes szakmai tudással párosul, irigykedem, hogy minderre én nem vagyok képes, hogy nekem sosem lesz ilyen találkozásom kedvenc hangszeremmel. A koncert után legszívesebben a nyakába borulnék ennek az embernek, aki pillanatok alatt megszabadult frakkjától, laza pólóban fogadja látogatóit, többek között a brüsszeli magyar intézet igazgatóját és a luxemburgi magyar nagykövetet. Én nem gratulálok, kispolgári és fölösleges lenne, valami köszönetfélét próbálok nyekegni és elérni, hogy ő beszéljen. És beszél. Hogy hol vannak ma már a kritikusok? Egyáltalán hol van a zenekritika? Azelőtt ott volt a legendás Bernard Gavoty, aki Clarendon álnéven írt a Figaróba vagy Jacques Longchamp, a Le Monde egykori, hírneves ítésze. A turné beharangozó sajtója persze rendkívüli volt, Le Monde, Libération, interjúk is adódtak szép számmal, mindjárt az Európa egyik legjobb zenei szaklapjának tartott Pizzicatóban, na de a kritika! Aztán szó esik a pénzről is. Például hogy megint késik az együttes fizetése, és ez rendre így megy.


Hangverseny után elköszönök, majd távolról látom egyedül, kissé tanácstalanul, kezében táskájával hazaballagni az embert, aki három estén át mintegy ötezer főnek nyújtott felejthetetlent, s a művész tökéletes, fájdalmas magánya jut az eszembe. Mert ha nekünk, “mezei” hallgatóknak ilyen mélységeket kavar fel, milyen viharokat hozhat elő őbenne, akinek keze, szíve és füle révén mindezek előjöttek?


Nem is pizzicatózott bele!


Este a szállodában a zenészek ünnepelnek. Az egyik vonósszólam, csupa fiatal, élénk srác, meginvitál köreibe. – Hallottad, hogy a Feri belepizzicatózott a zongoraversenybe? – Nem. – Hát persze, mert nem is pizzicatózott bele! A japán turnéról mesélnek. Egyikük elmondja, panaszra nincs okuk, fizetésükből szépen megélnek, akkor is, ha nem hakniznak, viszont felháborító, hogy folyton heteket késnek a fizetések. És hát sokkal kevesebb a pénzük, mint mondjuk a Fesztiválzenekar zenészeinek. Hogy a hangszereik olyan állapotban vannak már évek óta, hogy azokkal nemhogy európai hírű hangversenytermekben, de vidéki kultúrházban sem léphetnének fel. Kérdezem, miért, hogy ilyen kevés nő van a zenekarban, kábé a zenészek egynegyede. – A nők másképp játszanak. A Bécsi Filharmonikusokhoz például nőt egyáltalán nem vesznek fel – jön a válasz. Nyelek egyet. (S ez így nem is igaz persze.) Akárhogy provokálom őket, semmi rosszat nem mondanának vezetőjükre, bár azt elismerik, ellenkezni nem nagyon mernek vele, hisz mindig csak egy évre szól a szerződésük, és hát ki tudja, mi lesz. Viszont többen mondják, sokszor, a sokmilliomodik próbán is leesik az álluk, Zoli milyen újabb zenei megoldást talált ki, mennyire komplexen lát mindent, ami zene. Bodor Jani előveszi hegedűjét, és a szállodai szobában skálázni, majd játszani kezd. Öccse otthonról zsákmányolt libamájkrémet hoz zacskós kenyérrel. Sánta Feriről kiderül, nagyapja volt a híres prímás, szintén Sánta Ferenc, talán az utolsó legendás hegedűvirtuóz, aki kávéházakban lépett fel. Rácz Lacinak két napja volt a szülinapja, minden tekintetben ünnepelni szeretne. Egyszóval állati jó fej gyerekek – ahogy Zoli mondja – és pontosan tudják, melyik kérdésre mit, hogyan feleljenek.


Másnap hazaindulás, a reptérről az egyik busz a MÜPA-ba megy. Csak arra tudok gondolni, mennyire hiányzik az esti koncert. Mennyire el lehetne így élni az örökkévalóságig! Minden este egy hangverseny! Itt van a fülemben minden: a Bramhsok, a Goethe Jubileumi induló, na és mindenekelőtt az Esz-dúr zongoraverseny. Mert hiába, hogy éhes gyomorral nem lehet Beethovent hallgatni, de teli gyomorral nem hallgatni sem. Vagyis lehet, csak minek.


Hisz létezik ennél jobb módja, hogy önmagával találkozzon az ember?


Kozár Alexandra – Párizs
(Népszava, 2007. január 27.)