Ez történt


A minőség újra bizonyított

2009. 01. 27.


A Bartók Teremben játszott hazai turnéja harmadik állomásán a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A koncert azt a színvonalat hozta, amit az előadók neve sejtetni engedett: lenyűgöző technikai és zenei pontosságot, világosan átgondolt és kivitelezett művészi koncepciót; valamint egy meglepetést, a Liszt-zongoraverseny szólistájaként megismert Báll Dávid zongoraművész személyében.


A Filharmónia Kelet-Magyarország Kht. Debreceni Kirendeltsége által szervezett koncert műsorából egyértelműen tükröződött az a szándék, amit a nemzet zenekara egy hazai koncertkörúton magától értetődően képviselhet: az ismertebb zenekari repertoár bővítése, a hazai előadóművész egyéniségek bemutatása, magyar zeneszerzők műveinek megszólaltatása és zárásként (ha mindez mégsem lenne elég) a zeneirodalom egy közkedvelt darabjának újbóli, közös átélése.


Kocsis Zoltán a zenekar főzeneigazgatójaként az elmúlt években határozottan követte azt a koncepciót, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar stílusismeret, állóképesség és művészi fegyelem terén “magasabb osztályba” kell lépjen. Jó néhány éve történt már, de még mindig nem csitultak el teljesen annak a kemény kézzel elvégzett megmérettetésnek a hullámai, ami az akkori tagság muzsikusai közül volt hivatva kiválogatni azt a réteget, akik – akármilyen okból – nem tudták hozni a zenekar kiemelt helyzetéből fakadó kivételes szakmai színvonalat. A szelekció – párosulva elsősorban Kocsis, de más vendégkarmesterek nevével is fémjelzett magas szintű műhelymunkával – mára vitathatatlanul meghozta gyümölcsét. A zenekar világviszonylatban is az elsők között van, erről mi is meggyőződhettünk január 25-én este.


A koncepció másik eleme az alaprepertoár egyéni irányú, csak erre a zenekarra jellemző bővítése volt. Kocsis ezt saját átiratainak műsorra tűzésével célozta meg. Ezek jórészt a zongorairodalom ritkábban játszott darabjaiból kerülnek ki. Kocsis ritkán játszott darabokból indul ki, illetve olyanokból, amelyek magukban hordják a nagyzenekari előadás lehetőségét. Sokszor maga a komponista is zenekari vázlatként tekint ugyanis zongoradarabjaira, de legalábbis (ahogy Liszt számos darabjában tett saját kottabejegyzései szintén tanúsítják) elvárja az előadótól az orkesztrális gondolkodást. Érdekes eredményekre vezetne egy olyan tanulmány, amely megpróbálná kideríteni, hogy vajon a romantikus mester melyik darabját szánta tényleges hangszerelésre (ami aztán a körülmények alakulása miatt nem valósult meg), és melyek azok, amikben áttételes módon, az előadás varázslata közben kell megszülessen a fent említett hatás. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen tanulmány további polémiákat kavarna szakmai (és azon kívüli) berkekben, mert az egész problémakörben az a legszebb, hogy sokkal tünékenyebb az a mezsgye, ami elhatárolhatna egy darabot akármilyen más hangszeren, hangszercsoporton való megszólaltatástól. Egy olyan kvalitásokkal bíró előadóművész zongorajátékában, mint Kocsis, aki kívül-belül ismeri az egyszerűség kedvéért most klasszikusnak nevezett zeneirodalmat, mindig is jelen volt a hangszeren túli tartalmak keresése. Úgy játszani egy hangszeren, hogy a megszólaló hangok a hangszeren túlmutató jelentéssel bírjanak. Innen aztán valóban kis lépést kellett csak afelé tennie, hogy a szimfonikus zenekar bámulatos hangszínkeverési lehetőségeit kihasználva próbálja ábrázolni az általa fontosnak tartott nyilvánvaló és rejtettebb összefüggéseket.


A Liszt-átiratokból formált “szvit” szemléletes képet festett a XIX. század egyik legnagyobb hatású művészének belső világáról. A kezdő Goethe Festmarsch nemesen emelkedett hangvételétől az Elfelejtett keringők bús-melankolikus magába fordulásain és a középső, Obermann völgyét jellemző, néhol dermesztően félelmetes mélységeket feltáró epizódokon át a Mazurka brillante csizmasarkakat csattogtató toppantásaiig. Ha elfogadjuk azt a megközelítést, hogy egy átirat akkor a legszerencsésebb, ha hozzá tud adni valamit eredeti tárgyához, segít még hangsúlyosabban kiemelni a megsejtett mondanivaló egy-egy elemét, akkor Kocsis értelmezései kétségkívül megállják a helyüket. A hallgatóktól pedig (főleg azoktól, aki ismerik az eredeti darabokat) elvárnak egyfajta aktivitást, a szórakoztató zenehallgatáson túllépő nyitottságot.


Az est legnagyobb meglepetése Báll Dávid zongoraművész szólója volt Liszt No. 2-es, A-dúr zongoraversenyében. Az alig huszonhat éves pianista tulajdonképpen ismeretlen volt a debreceni közönségének; tudtommal még soha nem fordult meg a város hangverseny-színpadain. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a versenymű első néhány percének elhangzása után egyértelművé vált: a fiatal művészgeneráció egyik legjelesebb tagjának előadását hallhatjuk aznap este. Személyiségéből egyfajta letisztultság, előadóművészi erő sugárzott, megnyugtatóan biztos hangszertechnikai háttérrel. Bár a Kölcsey Központ megépüléséig sem szűkölködött a város remek zongorakoncertekben, az ottani Bösendorfer Imperial “beköltözése” óta pedig hovatovább el vagyunk kényeztetve a jobbnál jobb pianisták hangversenyeivel, biztos, hogy sokan érdeklődnének Báll Dávid további debreceni koncertjei iránt is.


A hangverseny második felében két népzenei eredetű anyagot feldolgozó művet hallhattunk. Kodály Felszállott a páva variációsorozata után Maurice Ravel Bolerójában igazi jutalomjátékra nyílt lehetősége a zenekar szólistáinak, akik saját kollégáikat is mosolyra fakasztó módon lepték meg a közönséget a téma dallamának egy-egy ízes glisszandójával, tekergőző motívumaival.


Tokodi Gábor
(Debrecen Online, 2009. január 27.)