Ez történt


A megtisztító tűz

2008. 10. 19.


Látszatra, az utóbbi időben Szokolay Sándor eltűnt a magyar zenei életből, amelyben megnyilatkozása mindig ünnep volt.


A hetvenes, nyolcvanas években televíziós és rádiósműsorok gyakori szereplője volt, hangjára mindig odafigyelt a közélet, hiszen egyike az utolsó összekötő kapcsoknak Kodály Zoltán és a jelen között. Mindig büszke volt békéstarhosi tanulóéveire, arra az iskolára, amely elmondása szerint “megvalósította azt, amit Kodály megálmodott”. Akkor is kiállt meggyőződésből mestere mellett, amikor mások kétségbe vonták a nevét viselő pedagógiai módszer hasznát, s megkérdőjelezték Kodály zeneszerzői kvalitásait. Szokolay ezt az örökséget viszi végig élete folyamán, a népzene, a kóruskultúra szeretetében. A sziklaszilárd alap később kiegészül a dráma iránti roppant érzékenységével, amit a színpadi műveiben tovább is tud adni hallgatóinak. A tűz márciusa, Az iszonyat balladája, vagy a Garcia Lorca műve alapján megformált Vérnász címében is előrevetíti a szenvedélyt, a drámát.


A hetvenhét éves komponista a hosszabb hallgatás után megint a zenei közélet reflektorfényébe került, pénteken a Művészetek Palotájában mutatta be a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezényletével a Október végi tiszta lángok című oratóriumát Nagy Gáspár verseire. A koncertet megelőző híradások hangsúlyozták, hogy a szerző élete fő művének tekinti a 70 perces monumentális alkotást. A mű ihletője az 56-os forradalom, amely egy életre szóló élményt adott az akkor 25 éves fiatalembernek. Szokolay kitárulkozott az eseményre. A rádióban majd' egyórás beszélgetésnek lehettünk tanúi, az előadás előtti interjún a közönség is megismerhette a mű keletkezésének műhelytitkait.


“Az Október végi tiszta lángokat kifejezetten Kocsis Zoltánnak dedikáltam – nyilatkozta a komponista. – E tökéletes hallású muzsikusnak, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig “áthallja”
A Művészetek Palotája zsúfolásig megtelt a bemutatóra. Négy részre, ezen belül hét tételre tagolódott a mű, Requiem-Kyrie, Dies irae-Libera-me, Sanctus, Agnus Dei-Aeterna, általában egy gyors, s egy lassúbb tételre. Tehát keretében a klasszikus halotti mise formáját követi, ezen a szerkezeten belül már nyitottabbá vált az alkotás, profán és liturgikus szövegek váltották egymást. Zeneileg a szerző ragaszkodik a szigorú tonalitáshoz. A kórus – mint műveinek jórészében – főszerepet játszik, a zenekar a vokális struktúra szolgálóleánya. A kórusrészletekből első hangzásra megállapítható, hogy annak papírra vetője kodályi nevelésben részesült. A két kulcstétel a Dies irae és az utolsó, a Lux aeterna. Az előbbi a leghatásosabb, fennkölt hangzású, s a szerző, hogy oldja keménységét, belecsempészi a “Boldogasszony anyánk” néphimnusz parafrázisát. Az erőteljes utolsó tétel szintetizálja a művet, nyomatékosítva Szokolay szellemiségét: “Valamiért és nem valami ellen küzdöttek egykoron”. Számos kis kulissza ad zenei hátteret, és oldja a mélyebb témákat. Számomra a legkedvesebb az Agnus Dei hangzásvilága volt, emlékeztetett az op. 59, 1977-ben komponált “A zengő csudaerdő balladája” című, vegyes karra komponált műre, amely számos magyar kórusnak hozta meg a nemzetközi sikert.


A grandiózus mű bemutatása a Nemzeti Filharmónikusoknak, a Nemzeti Énekkanak és a Magyar Rádió Gyermekkórusának és a karmesternek, Kocsis Zoltánnak egyaránt embert próbáló feladatot jelentett, amelyet nagy szívvel, elkötelezettséggel oldottak meg.  Noha a szerző vérbeli kórusszerző, neki sem volt könnyű megtalálni az énekkar, gyermekkar, zenekar hangzási arányait. Véleményem szerint a gyermekkarra aránytalanul nagyobb teher jutott, s a szöveget követve a súlyos szavak interpretálásában az ifjabb generáció – sokszor hangi adottságai miatt is – erőtlen volt.


Az est ünnepélyességét fokozta, hogy az est első részében az együttes Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét szólaltatta meg. A darab előadásához Kocsis két nagyszerű művészt is meghívott, akik vendégként beültek a zenekarba: a koncertmesteri széken Kelemen Barnabás, az első csellista helyén Perényi Miklós foglalt helyet.


Az Október végi tiszta lángokat lehet szeretni, s a közönség is, az ovációkat tekintve a szívébe zárta. Megnyugtató és lehangoló, hogy egy 77 éves zeneszerző életösszegzésre szánja magát. Megnyugtató, mert e summázat emberi és lélekemelő, lehangoló, mert ebben a korban, más országokban elnöki karrierek indulnak el, s zenész körökben még fiatalnak számít. Lehet idézni az idős Verdi példáját, s fülembe csengenek a 85 éves Solti György szavai, akinek zenei naptárja öt évvel előre volt betáblázva.


A pénteken hallottak alapján, csak azt tanácsolhatjuk: vegye elő a naptárt Szokolay Sándor, Ön is!


Csermák Zoltán
(Evangélikus Élet, 2008. október 19.)