Ez történt


A korral jár

2008. 04. 11.


Nyolcvanöt évesek vagyunk, mondja Kocsis Zoltán. Illetve a zenekar, teszi hozzá, és felkonferálja az utolsó műsorszámot, a Páva-variációkat. Ünnepi hangverseny, de nincs nagy felhajtás, nincs telt ház sem, nem mintha a 85 olyan csodálatosan kerek évforduló lenne, Kocsis is inkább a századik születésnapra hív meg szeretettel mindenkit. Most nem a múlt a fontos, hanem a jelen, mindegy, miért játszanak, fontosabb a mit és a hogyan. 


Az első szám Dohnányi Ünnepi nyitány című műve, rácsodálkozhat az ember, hogy mekkora tehetség volt Dohnányi, milyen könnyedén és virtuóz módon dolgozta össze a Himnuszt és a Szózatot, az egész műben van valami nagyvilági és oldott, elegáns és könnyed, és nem érti az ember, hogy Dohnányi miért nem vette észre, hogy ez kevés. Ott volt mellette Bartók és Kodály (itt is ott lesz mellette, a koncert második részében), és ahelyett, hogy kapaszkodott volna beléjük, hogy húzatta volna magát, föl és egyre följebb, ő maradt a földközelben. Elhülyéskedte Dohná­nyi a tehetségét? Vagy csak beteljesítette? Akárhogyan is volt, ma ügyes, üres zene az Ünnepi nyitány, ideális esetben addig hat, ameddig szól, és ez ideális eset, bevezetőnek megteszi.


Brahms már nyilván nem hülyéskedte el a tehetségét, a Magyar táncok csak kilengés a pályán, de Kocsis olyan tempóban és ugyanakkor olyan súllyal szólaltatja meg a Brahms által meghangszerelt hármat (száma szerint az elsőt, a harmadikat és a tizediket), hogy azok zeneműként hatnak, nem szimfonikus táncként, a darabok tömörsége a lényeg, nem az oldottsága vagy a dévajsága. Annyian adják ráadásként Budapesten az 1. magyar táncot, hogy öröm és felfedezés volt végre a művet saját értékén, egy hangverseny második számaként hallgatni.


Aztán jön valaki, akinek mi hülyéskedtük el a tehetségét, a mi alatt nem magunkat, hanem inkább őket, a zenészeket értve, akik nem játszották Kadosa Pál műveit. Pedig a 3. zongoraverseny első tétele nagy zene, Bartók folytatása, a mesterség felsőfokú tudása, még ha egyszer úgy is szólal meg a kürt, hogy nem hallani tőle a zongorát. Ellenpont és személyesség, minden egyben megvan ebben a tételben, és a hallgató csak azt nem érti, miért most találkozik először ezzel a darabbal. Aztán a második tétel alatt megérti: handabandázásnak tűnik a zenekari szólam (a zongora most is parádézik), a nagyot mondás szándéka érződik, de maga a nagy nincs sehol, és ha a lassú tétel nem mond semmit, akkor az egész mű a levegőben marad. Főleg akkor, ha a finálé meg úgy hat, mintha egy másik darab végéről került volna ide, nem érezni sem a stílus sem a lépték azonosságát. Így aztán a mű előadását sajnos csak egy dolog igazolja, Ránki Dezső könnyű kezű, elegáns és végletesen precíz zongorajátéka, a darab a második tételtől kezdve csak ürügy, arra való, hogy Ránki tudását csodáljuk.


A második részt a Kossuth-szimfónia kezdi, az új Bartók-lemezsorozat eddigi legnagyobb felfedezése, melyről kiderült, hogy nem mosolyogni való zene, hanem nagyon is épkézláb szimfonikus költemény. Nem szabad hogy megtévesszen Bartók programja, nem számít, hogy azt akarta zenében ábrázolni, hogy Kossuth neje “aggódva szemléli férje bánatos, gondoktól redős arcát”, mert jobb szimfonikus költő volt a mester, mint szövegíró. Persze a lemezfelfedezéssel nem megyünk sokra, ha a mű nem lesz a koncertrepertoár részévé. Most az lett, egészséges rézfúvós kórussal, száguldozó hegedűkkel, a Nemzeti Filharmonikusok megtettek mindent az ügyért, a többieken van a sor.


A koncertet Kodály zárja, a Felszállott a páva zenekari variációi, megint van minek örülni, például a fuvolista Kovács Imre szólójának, aztán a nagy kiteljesedésnek, megérkezésnek, zeng az egész terem, ha rajtam múlik, ott leszek a százéves ünnepségen, és addig is lesz még néhány közös esténk.


(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar estje – MűPa, április 5.)


Fáy Miklós
(Élet és Irodalom, 2008. április 11.)