Ez történt


A holdsugár fiúk

2008. 02. 15.


Előttünk járták és járják az útjukat, előttünk őszültek meg, most meg egy időben léptek fel a két koncertteremben. Kocsis azonban megismételte Mahler 8. szimfóniáját, nem kellett választani és nem kellett lemaradni semmiről.


Ami az első estét illeti, nem a zenekari teljesítmény miatt volt emlékezetes, a MÁV szimfonikusai megint igen rokonszenves társulat benyomását keltették, de az Óra szimfónia kifogott rajtuk, a nagy sikamikában éppen csak megsejteni Iehetett, hogy mitől is olyan káprázatos a mű. Haydn után Bartók, a 3. zongoraverseny, amelyben végképp eltűnt a zenekar és vele Kollár Imre, a karmester, Ránki Dezső lényegében egyedül szólaltatta meg a darabot. Eljátszotta, pedig az se normális dolog, eljátszani, hallható hiba nélkül. Mégis érdekesebb volt, ahogy lassan kinyílt a mű, a választékos, szép zongorázás egyre személyesebbé vált, és az Adagio religioso megmagyarázta magát, régi, templomi akkordok szólaltak meg, és nem a magány zenéje volt, csak az egyedüllété, aztán a harmadik tétel felszabadult, elszaladt, célba ért egy döbbenetes sebességű futammal a végén, nem meglepetés, és mégis újra mondani kell, mennyire nagyon-nagyon jó zongorista Ránki Dezső.


Másnap majdnem az egész magyar zenei világ a pódiumon, Ránki Dezső csak a nézőtéren, Mahler 8. szimfóniája a műsoron. Kocsis a kapitány, és olyan elsőtisztjei vannak, mint a karigazgatók: Antal Mátyás, Strausz Kálmán, Kaposi Gergely és Thész Gabriella. Hogy ne bonyolódjak bele a felsorolásba, a nyolc énekes szólistából csak a legjobbat mondom: Szabóki Tünde. Pontosan, tisztán énekelt, és a hangja úgy hatolt át a Mahler-tervezte hangtömegen, mint a lézer.
Két tétel a 8. szimfónia, az első részben a Veni creator spiritust éneklik, a másodikban a Faust zárójelenetét. Több tematikus kapocs is van a két tétel között, hogy az össze nem illés ellenére érezzük: ugyanazt a művet hallgatjuk, de az összevarrás és a szünet nélküli hangverseny ellenére az volt igazán érdekes, hogy a szöveges zenét kétféleképpen értelmezi Mahler vagy Kocsis. A Veni creator alatt a szöveg elveszítette fontosságát, csak az egzaltáció volt a lényeg, a teremtő erő hívása, befogadása, teremtménnyé változtatása. A Faust viszont a hosszabb zenekari pillanatok ellenére is állandóan a szöveg körül kerengett. Ha nem mindenki ájuldozott az előadás után a gyönyörűségtől, annak csak ez lehetett az oka, hogy mégis valami furcsa drámai eseményt láttunk, hallottunk, amelyben nem feltétlenül világos, hogy Pater Extaticus miért lebeg ég és föld között, és hova cipelik az angyalok Faust lényének halhatatlan részét.


Mert elég egyértelmű egyébként, hogy ezt a művet sokkal jobban nem lehet előadni. Lehet különb énekeseket válogatni, de a szimfónia a testületek szimfóniája, és ezeket a testületeket fogta össze egy akaratban Kocsis Zoltán. Az ember döbbenten nézi, hogy minden szól, sok száz ember énekel és játszik együtt, árad le a zene a pódiumról, és a karmester mindennek a közepén csak áll, és jobbra-balra billegteti a fejét, ez neki mégiscsak zene. Kocsis világa, amelyben Istent zenének nevezik, de talán ez volt Mahler világa is. És aztán ez a világ tágulni kezd, rezek, torkok, óriási hangszerek, és Kocsis befordul, félig a közönség felé, és elkezd szólni Mahler a hátunk mögül is, már nem normális koncertlátogatók vagyunk, hanem a világ közepén ülünk, mindenhonnét szól a mű, a gallérjánál fogja meg a hallgatót, gyere, gyerünk, látni, hallani, megismerni, megérteni.


Még tart a taps, amikor ránézek a műismertető papírra, ahol egy Mahler-levélből idéznek: “Képzelje el az egész világmindenséget, amint zeng és visszhangzik. Ezek már nem is emberi hangok, hanem a bolygók és napok keringése.”
(Mahler: 8. szimfónia, MűPa)


Fáy Miklós
(Élet és Irodalom, 2008. február 15.)