Ez történt


A fél faun, a verseny-hegedűs és a méltatlanul mellőzött szimfónia

2008. 10. 11.


A Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó koncertjén majdnem csalódás ért: közepesen szürke Debussy után feleslegesen és károsan virtuóz Beethoven hegedűversenyt darált le Vadim Repin. A szünetben gyatra egészségi állapotomra hivatkozva már-már hazaindultam, ám érdemes volt kitartani, mert a második félidőben megszólaló Rachmanyinov-szimfónia nagy durranás volt. Pedig a ritkán hallható műtől nem csak én idegenkedtem a hangverseny előtt.


Kezdem a keserűséggel. Jó ideje rendszeresen zarándokolok el Beethoven: Hegedűverseny-előadásokra, és bizony a felületesen virtuózkodó előadással szemben mindig a megfontoltan patetikus interpretációt részesítem előnyben. Ezúttal az előbbi változatot hallhattuk, és Repin Beethoven-koncertjeinek és -felvételeinek külföldi sajtóvisszhangját bogarászva korántsem tűnik egyedi botlásnak vagy napi formának a MÜPA-béli előadás. Az orosz hegedűművész pestiesen szólva: hudlizott, vagyis pátosztól, tragikumtól és késő-bécsiklasszikus stilaritástól idegen versenytempókat vett, s az intonációt, a csak ráérősen kijátszva jelentéses átmenőhangokat, gyöngyöző futamokat elnagyolta. A kényes fülűek több alkalommal még felszisszenni is kénytelenek voltak: hamisságokat, pontatlanságokat is hallhattunk ugyanis.


Repin játékának minden negatívuma a kadenciákban összpontosult: egyetlen művészi (?) célt véltem bennük meghallani, mégpedig azt a túlságosan is földi kívánságot, hogy “érjünk má' a végére”. Nem tudom, a jelenlévő közönség milyen elvárásokkal tekintett a Hegedűversenyt illetőleg Repin játékára; taps és ováció mindenesetre bőven kijutott a produkciónak. Nem hiába: az “istenadta nép” megkapta, amire vágyott, mégpedig egy Paganini-darab képében. Bevallom őszintén: pontosan erre számítottam – ugyanis olyan koncertetüdöt hallhattunk (Velencei karnevál-variációk), amin jobbfajta cirkuszi trombitások szokták a tudásukat fitogtatni. Egyébként tényleg boszorkányos Vadim Repin technikája, csak kár volt a Beethoven-versenyművet demonstrációs célokra feláldozni. A közkézen forgó szentpétervári koncertről készült felvétel alapján nyilvánvaló: Vadim Repin higgadtan is elő tudja adni ezt a művet. Megunta volna mostanára, vagy megváltozott volna a koncepciója? Nem tudom, mindenesetre sajnálom.


A szünet után mintha másik koncertre mentünk volna vissza: Rachmanyinov II. (e-moll) szimfóniája egész egyszerűen lenyűgöző volt. A darab legalább akkora szabású, mint a vele egyidőben íródott Mahler- és Bruckner-szimfóniák, ám míg amazokban a (posztbeethoveniánus) formafejlesztés nehézkességei, a dallamok megszületésének és elhalásának végtelen folyamatai könnyen megfekszik a hallgató gyomrát, Rachmanyinov szintén bő órás műve igazi telitalálat: minden üteme feszes, élettel teli, és szorosan összefügg – üresjárat sehol. A mű ténylegesen “történik”, és – persze finnyás formafétisiszták számára talán geil – éneklő dallamok, néhol kissé Richard Straussra emlékeztető, rivalgó betétek és briliáns hangszerelés teszik élvezetessé. Igazi későromantikus összegző nagy mű – igazán szerepelhetne többet német kortársai rovására. No igen, és a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltánnal az élükön olyan átéléssel, olyan meggyőző magabiztossággal adták elő a darabot, hogy egészen egyszerűen semmi kifogásolnivalót nem hagytak a kritikus számára!


Ha csak azt nem, hogy – gondolom én – a Rachmanyinov-szimfónia minden ütemének, motívumának, tempóváltásának és dinamikájának tökéletesre csiszolása miatt méltatlanul kevéssé mélyedtek el a koncert nyitószámának választott Debussy: Egy Faun délutánjá-ban. Ami a romantikusan hömpölygő dallamok és nagyszabású zenekari hangzások világában olajozottan működött, a jóval modernebb felfogású, valamint kisegyüttesre, némi túlzással szólóhangszerekre (egyébként másfél évtizeddel a Rachmanyinov-szimfónia előtt) írott Debussy-látomásban kívánnivalókat hagyott maga után. Míg cseppet sem kételkedtem abban, hogy Rachmanyinov darabja a lehető legautentikusabb előadásban szólalt meg, a Faunnál épp ellenkezőleg éreztem.


Molnár Szabolcs kritikája Kocsis Zoltán radikálisan új interpretációját véli körvonalazódni az előadásban, ám még ha így is van, annyi akkor is bizonyos, hogy Kocsis elképzelését egyelőre nem tették a zenekari tagok maradéktalanul magukévá. Magam azonban inkább arra gyanakodtam a hangverseny második felét hallgatva, hogy a szimfónia időigényes és minden kétséget kizáróan alapos betanulása miatt csak 1-2 leporoló próbát látott a darab. És az is a Rachmanyinov-darab felől hallgatva vált nyilvánvalóvá, hogy Debussy zenéjének valóban avatottnak ható interpretációja sokkal több erőfeszítést igényel, mint a magyar zeneoktatás által olyannyira előtérbe helyezett romantikus stílusú műveké. A romantikus zenei nyelvet láthatóan folyékonyan beszélte a NFZ, ám a dadogó Faunt hallgatva felmerült bennem a kétely: lehetséges, hogy a hangszeresek nem mozognak elég otthonosan más stílusokban, és bizonytalankodnak, amikor nem tuttit kell játszaniuk? Mivel nem kevés alkalommal meggyőződhettem már arról, hogy Kocsisék igenis kiválóak a Debussy- (és Bartók-) művek előadásában, arra hajlok, hogy a Faunt ezúttal csak nem sikerült olyan színvonalon kidolgozni, amit – épp saját produkcióik alapján – joggal várhatunk el nemzeti filharmonikusainktól.


De – szerencsére – nem a felemás Faun és nem a gyorsasági versennyé torzított hegedűverseny, hanem a lenyűgöző Rachmanyinov-szimfónia zárta a koncertet, így fanyalgás helyett lenyűgözve és feltöltődve vethettem bele magamat a lágymányosi éjszakába.


Végh Dániel
(Prae.hu, 2008. október 11.)