Ez történt


A Bartók Új Sorozat újabb lemeze

2007. 10. 25.


A Bartók Új Sorozat újabb cédével bővült, számozása szerint a negyedikkel, melyen a nagy magyar zeneszerző három kompozíciója szerepel.


Mindhárom fiatalkori mű, de nem tekinthetők ifjúkori zsengéknek, ezzel Bartók is tisztában volt, hiszen felvállalta, opusszámmal jelölte a Rapszódiát és a Scherzót. A fiatalkori Hegedűverseny opusszám nélküli, talán a három mű közül ezt játsszák a legtöbbet. A Hungaroton által kiadott HSACD kísérőfüzetében dr. Bónis Ferenc gondos, alapos elemzése olvasható, kitérve a művek keletkezésének körülményeire, a korai művek zeneszerzői elképzeléseire, a fejlődésre.


A Rapszódia (Op. 1.) hangszerelése még tükrözi a nagyromantikus zeneszerzőkéit, érzelemvilága is abból táplálkozik, de a magyaros zene jellegzetességei is megjelennek. Liszt Ferenc lehetett a példakép a mű címét, formáját (lassú – friss), a zongora virtuozitását figyelve, a dallamok a verbunkost idézik. Népdalszerű motívum egyáltalán nem (vagy alig) található benne, szilaj/busongó dallamok, dallamtöredékek annál inkább. A Rapszódia eredetileg szólózongorára készült, majd átdolgozta zongorára és zenekarra, címe a Morceau de Concert lett. Ez a változat a Rubinstein-versenyre készült, de Bartók sem a művel, sem a zongoristák versenyében nem lett díjazott. Később elkészült a kétzongorás változat is. A zenekari-zongoraszólós verziót számos alkalommal eljátszotta, neves karmesterek vezényletével.


Az Op. 2-es Scherzo, bár 1904-ben keletkezett nem hangzott el Bartók életében. Az ok a felkért zenekar felkészületlensége volt, így a zeneszerző-zongoraművész nem vállalta az előadást. Bartók zongoraszólós szimfonikus darabnak érezte a Scherzót, nem versenyműszerűnek, a zenekari és zongoraszólam egymásra épül, kiegészíti, erősíti egymást.


A Rapszódiát és a Scherzót a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában hallhatjuk, Fischer Iván vezényletével, zongorán Kocsis Zoltán, a Bartók Új Sorozat egyik szakmai, spirituális és a megvalósítást kézben tartó vezetője működik közre.
A Rapszódia lassú tételében sírnak a hegedűk, fafúvósok staccatói peregnek, magvas, dús a vonóshangzás, letaglózó a mélyrezesek tömbje, vészjósló karaktere. A Poco allegretto ritmikus elemei mindig pontosak, nem elkentek. A karakterek jól elkülöníthetőek, a pillanatnyi megtorpanások, gyorsítások-lassítások nem erőltetettek, annyit és annyiszor játszanak, amennyi éppen elegendő.
A Scherzo nyitó lassú részében méltóságteljes, szinte rezignált zenekari bevezetőből nyílik ki a zongoraszóló, magyaros motívumok hálózzák a zenei szövetet. A fuvola indamotívuma ide-oda csavarodik, beépülve a hegedűk dallamába, a hangzásarány tökéletes. Az Allegro vivace remekbe szabott hangszerelése kiválóan megjelenik, a dinamikai fokozás egyenesen vezet a zongoraszólóig. Kellemes a kamarazenekari hatást keltő szerenádjellegű, hegedűszólós rész, majd a kavalkád, a zenei humor megcsillanása, a nagyzenekari – kicsit himnikus, kicsit humoros, de mindenképp szilaj, karakán – hangzás.


A Trio andante tempójelzése is utal arra, hogy az ezerszínű, féktelen zenei folyamat csendessé válik, de csak néhány percre, hogy újra kitörhessen a palackba zárt szellem. A Scherzo da capo még tüzesebb, még lendületesebb, bőven adagolt humorral, nagyszerű szólókkal, zenekari hangképpel. A zárást megelőző hegedű-zongoraszólós rész érzelmes, egymásra figyelő, szinte lebegő, hogy majd egy utolsó, elsöprő hullámmal befejeződhessen a Scherzo.


A gyors hangulatváltásokat a zenekar Fischer Iván vezetésével villanásnyi idő alatt képes követni, mindegyik érzelmi megnyilatkozás tökéletesen jelentkezik. Fiatalos lendület jellemzi az együttes játékát, mely áthidalja a kevés számú esetlegességet, pontatlanságot. Lendületes, helyenként jó értelemben fékeveszett, mélyen inspirált játékot hallunk, mely minden ütemből, motívumból sugárzik.


Ritka, hogy egy művész nem szeretne új felvételt készíteni a meglévő helyett, Kocsis Zoltán 1986-os elképzelését hallhatjuk a lemezen. Fantasztikus elánnal játszik, a romantikus elemeket nagyszerűen ötvözi a magyaros motivikával átszőttekkel. Bravúros játéka természetes, karaktermegjelenítései végtelenek. A fiatalkori Bartók-műveket épp olyan alázattal tolmácsolja, mint a későbbieket – akár zongorázik, akár vezényel.


Bartók Hegedűversenye a legszebb koncertek közé tartozik, a zeneszerző szándéka szerint az 5-ös sorszámot adta volna (később a Két arckép kapta a számot). A Geyer Stefinek szánt karácsonyi ajándék azonban nem hangzott el Bartók (és Geyer Stefi) életében. A partitúrát – bár a hegedűművésznő kikosarazta – Geyer Stefinek adta. A korábbi művekkel ellentétben itt egyáltalán nem találunk verbunkos, magyaros utalásokat. A kéttételes versenymű két portré: az első, az Andante sostenuto a legmélyebb, legszemélyesebb érzelmeket nyújtja egy félénk, szerelmes fiatalembertől (“ez az én magához intézett vallomásom”). A szólóhegedű dallamából átcsorgó, egyre dúsuló, a vonószenekaron keresztül a teljesig átívelő fokozás az utolsó hangig megtervezett, szisztematikusan felépített.
Kelemen Barnabás gyönyörűen játssza a végig lírai szólót, nagyszerűen árnyalt dinamikával, ami jórészt a piano és mezzopiano tartományban jár. Különösen szépek a hegedű magas hangjai, a záró taktusok éteriek, felemelőek. A második, Allegro giocoso tétel a szelíd első “idealizált G. S. zenei képe” után a “szilaj G. S.-é is – ez humoros, elmés, mulattató”. Több a külsőség a tételben, játékos, virtuóz, a megfoghatatlanság után egy reálisabb lényt/zenét látunk-hallunk (“mindig az Ő játéka lebeg előttem”), változatos dallamokkal, karakterekkel, tempókkal. Míg a lassú tétel az első pillanattól fogva átérzett Kelemen Barnabás előadásában, itt hiányolom a még vadabb karaktereket, a szinte észvesztésig sodródó játékot. Hegedűhangja gyönyörű, változatos, részletgazdag, a zenekarral képes kontaktust teremteni, kiemelkedni, beleolvadni a közös játékból/játékba.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kocsis Zoltán vezényli. Kivételesen szép és egységes a hangzás, a szólók kidolgozottak, a hangszínarányok tökéletesek, a karmesteri elképzeléseket maradéktalanul megvalósították. Fel merik vállalni a romantikus előadásmódot, a legszemélyesebb érzéseket, a humort, örömöt, játékosságot.


A rengeteg közös munka és a csillagok szerencsés együttállása (a nagyszerű művészek, szólisták, karmesterek mellett) Pazar lemezt eredményezett. Díjesőre számíthat ez a felvétel is.


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. október 25.)