Bartók népzenére épülő művei között a két hegedűrapszódia már terjedelménél fogva is különleges helyet foglal el, hiszen ezek a zeneszerző leghosszabb, kizárólag népi dallamok feldolgozásából álló művei. De különlegesek a rapszódiák azért is, mert Bartók itt nemcsak dallamokat dolgozott fel, hanem azok eredeti, népi előadásmódját is belekomponálta zenéjébe. A felhasznált dallamok már a falvakban is hegedűn szólaltak meg, és tudjuk: Bartók ragaszkodott hozzá, hogy Szigeti József, akinek részére az I. rapszódia készült, meghallgassa az eredeti népzenei felvételeket. Ezeket Székely Zoltán, a II. rapszódia ajánlásának címzettje, szintúgy jól ismerhette.

A két rapszódia közötti stiláris eltérések valószínűleg összefüggnek a Bartók két hegedűs barátja közötti alkati, habitusbeli különbséggel. Székely, a fiatalabbik, maga is zeneszerző volt és modernebb beállítottságú művész, mint Szigeti, aki a húszas évek végén már évek óta járta a világot, mint a klasszikus hegedűirodalom ünnepelt képviselője. Az I. rapszódia ennek megfelelően lekerekítettebb, népszerűbb stílusú, míg a II. vadabb, szenvedélyesebb, és nagyobb művészi kockázatokat vállal.

Mindkét rapszódia a verbunkosból és Liszt magyar rapszódiáiból örökölt lassú-friss szerkezetet alkalmazza. A lassú szakaszok visszatéréses (triós, ill. rondó-)formát követnek, míg a friss tételek táncepizódok formailag nyitott sorozatából állnak (bár az I. rapszódia első változata a „Friss” tétel végén visszaidézi a „Lassú” kezdetét).

A dallamanyag két kivételtől eltekintve román eredetű. A két kivétel: egy magyar dallam, az ún. „Árvátfalvi kesergő” az I. rapszódia lassú részében és egy rutén melódia a II. rapszódia gyors szakaszában.

A két rapszódia komponálása nem kevés gondot okozott Bartóknak. Erről a létező változatok – részben elvetett, csak a vázlatokban fennmaradt verziók, részben a kiadott kottába is felvett választási lehetőségek – nagy száma tanúskodik. (A II. rapszódián még 1944-ben is javított Bartók!) A szövegeltéréseket tartalmazó változatok mellett továbbá még ott vannak az előadó-apparátus változatai: mindkét rapszódia előadható hegedűn és zongorán, valamint hegedűn zenekarkísérettel. Az I. rapszódiát ezenkívül még csellóra is átírta Bartók.

Érdekes, hogy az I. rapszódia zenekari partitúrájában a cimbalom is helyet kapott; később ez adhatta Bartóknak az ötletet, hogy a Szigetivel a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban 1940-ben adott koncerten (melynek lemezfelvétele közismert) cimbalomszerű passzázsokat rögtönözzön a zongoraszólamba.

A II. rapszódia hangszerelésekor Bartók egyes dallamrészeket, amelyeket eredetileg a szólóhegedű játszott, a zenekarnak adott. Bizonyára úgy érezte, hogy ezek az ütemek nem zongoraszerűek; a zenekari változatban meghagyhatta a vonóshangzást, miközben a szólistának rövid pihenőt adhatott. Felejthetetlen pillanat és a hangszínek csodálatos kombinációja, amikor a zongora clusterjeit hárfaglisszandókkal, a zenekari zongora gyors futamaival és finom vonóstremolókkal helyettesítette Bartók.