Zongoraverseny c-moll , op.37

A c-moll koncert Beethoven öt zongoraversenye közül időrendben a harmadik. 1803 áprilisában hangzott el először nyilvánosan a bécsi Theater an der Wienben, a komponista szólójával, a saját maga által szervezett szerzői estje keretében. (A programban a zongoraverseny mellett az I. és a II. szimfónia, valamint a Krisztus az Olajfák hegyén című oratórium is szerepelt; az 1. szimfónia kivételével valamennyi műsorszám ősbemutató volt.) A zongoraverseny első vázlatait Beethoven már 1797/98-ban papírra vetette, a mű legnagyobb részét azonban valószínűleg a bemutató évében, 1803-ban komponálta meg, abban az évben, amikor állítólag ezt mondta: „Nem vagyok megelégedve az eddigi műveimmel. Mostantól új útra térek.” Ez a stílusváltás jól érzékelhető a II. és a III. szimfónia, vagy éppen a II., C-dúr, illetve a III., c-moll zongoraverseny között. Ez utóbbi sajátosan kétarcú darab: tételeinek felépítése a Mozarttól örökölt klasszikus modellt követi, s egyetlen elemzője sem mulasztja el felhívni a figyelmet a Mozart K. 491-es c-moll koncertjével való konkrét hasonlóságokra, mint amilyen például rögtön az 1. tétel unisono témakezdete – ám a formai keretek kitöltése, a zenei anyag karaktere és a zenei folyamat szerveződése már az új utat sejteti. És maguk a keretek is kitágulnak: a c-moll zongoraverseny nyitótétele indul Beethoven összes versenyműve közül a leghosszabb, már-már szimfonikus méretű zenekari expozícióval.
Ez a komponista egyetlen moll-versenyműve, amely sok szálon kötődik ezidőtájt keletkezett más c-moll műveihez (például a „Pathétique” szonátához és több kamaradarabhoz), s az 1. tétel kérlelhetetlenül zord főtémájában, illetve patetikus, hősi hangvételében többen a Coriolan-nyitány, illetve az V. szimfónia előképét látják. Jellegzetesen beethoveni megoldás a nyitótétel befejező szakaszának sajátos „fénytörése”: a zongora hosszú kadenciája után a főtéma kopogó motívuma itt az üstdobokon szólal meg, pianissimo, a zongora sejtelmes akkordfelbontásaival váltakozva. A nagyon távoli E-dúrban megkomponált középső tétel intim hangvételű szóló-indítása azt az érzetet kelti, mintha egy zongoraszonáta lassúját hallanánk. Ez a zene már az érett Beethoven hangján szól. A finale szögletes-táncos rondótémáját helyenként szinte groteszk hangsúlyok teszik érdekessé. A tételben mindvégig ott bujkáló polifon hajlam a második epizódban, a rondótémára épített fugato formájában tör a felszínre. S ezután következik a legmeglepőbb fordulat: a rondótéma kezdete ál-visszatérésként, a 2. tétel E-dúr hangnemében hangzik fel. A gyorsabb tempójú coda, Mozart fináléjához hasonlóan, páros ütemről 3/8-ra vált, a c-moll alaphangnem (Mozarttal ellentétben) C-dúrrá világosodik ki, s a tétel felszabadult, mámorosan optimista hangvétellel ér véget.

 

100 évesek vagyunk