„Első művem, amelyben megleltem magamat mint Mahlert,  egy mese, kórusra, szólistákra és zenekarra: A panaszos dal! Ezt tekintem op.1-nek” – írta művéről Gustav Mahler (1860-1911). Valóban igazi op.1 ez a darab, már messze nem tanulómű. Több mint egy évszázad távolából visszatekintve, és Mahler későbbi műveinek ismeretében is állítható, hogy néhány hangról felismerhető benne Mahler egyéni stílusa, benne van mindaz a zeneszerzői szándék, hangvétel, atmoszféra, ami hasonlíthatatlanná teszi Mahler zenéjét. A zenetörténetben sokszor előfordult, hogy egy 18 éves fiatalember Pallasz Athéné teljes fegyverzetében pattan elő, de Mahler teljesítménye így is különleges.

A mű megkomponálásának hosszú, többször kényszerűen félbeszakított folyamata 1878 márciusában kezdődött. Először a szöveg készült el, amelynek többféle forrását is felderítette a kutatás. Mindenekelőtt Ludwig Bechstein Német meséskönyvének egyik története, „Az éneklő csont” érdemel említést, de Mahler ismerte a Grimm testvérek mesekiadványának változatait is erre a témára. A szöveget alaposan átalakította, amelynek tartalma így foglalható össze: Egy vándormuzsikus az erdőben egy csontot talál, és fuvolát farag belőle magának. Amikor belefúj, emberi hangon szólal meg a csont: vádolja a gyilkost, aki megölte gazdáját. Az pedig nem más, mint az áldozat saját fivére, aki hamarosan király lesz. A királylány ugyanis azt szabta feltételül, hogy ahhoz megy feleségül, aki elhozza számára az erdőből az ott titkon nyíló piros rózsát. A testvérpár is útnak indult a rózsát keresni. A virágot a szelíd lelkű testvér találta meg, kalapja mellé tűzte, s egy fa tövében elnyomta az álom. Fivére ráakadt, s álmában nyomban megölte öccsét. Ezzel a tettével elnyerte a királynő kezét. Már a menyegzőt ülik, amikor az ünnepséget vándor dalnok éneke zavarja meg: előadja az erdőmélyi tragédia történetét. A vígság gyászba fullad, a palota falai összeomlanak.

E vadromantikus história nem véletlenül ragadta meg Mahlert, azt is mondhatnánk, az ilyesféle történetek művészi megfogalmazásának szándéka benne volt a levegőben. Még két évtizeddel később is készült nagyzenekari dalciklus hasonló legendából: Schönberg Gurre-Liedere. Mahler vonzódása a legendákhoz, a népmesei elemekhez pályája kezdetétől megfigyelhető: első (meg nem valósult) zenei terve egy meseopera volt, Rübezahl címen, de később „A fiú csodakürtje” című gyűjtemény iránti rajongása több remekművet is eredményezett.

A Panaszos dal partitúrájában Mahler igen nagy apparátust írt elő: a három énekes szólistán kívül szükség van még vegyes karra, nagy létszámú zenekarra, sőt még egy „távoli” zenekarra is, amely fúvósokból, dobokból és egyéb ütőhangszerekből, valamint hárfából áll. Kitűnik ebből, hogy Mahler már nagyon korán érdeklődött a zene térbeli hatásai iránt. Amit a zenekar kezelésének technikájáról egy saját tapasztalatok nélküli fiatalember tudhat, azt Mahler már tudta ebben az időben. Addig mindössze egy felső-ausztriai kisváros, Bad Hall nem éppen kiemelkedő színvonalú zenekara volt számára az egyetlen gyakorlóterep. Bátran és variábilisan alkalmazza a Panaszos dalban a vezérmotívumok még Berlioztól eredő, de Wagnernél megérlelt technikáját, nem hagyja ki a visszatérő szövegelemeknél a zenei utalások lehetőségét sem. A mű stílusa – jóllehet természetesen Wagner zenei nyelvéből indul ki – teljesen önálló. A jellegzetesen mahleres dallamok, a sokfelől felszedett népdal, katonazenei és egyéb motívumcsírákkal megtűzdelt anyag csodálatos hangszerelési fantáziával párosul.

Hosszabb kényszerű megszakítás (zeneórák adása, színházi karmesterkedés) után 1880. november 1-én írta: „Mesejátékomat végre befejeztem – csakugyan fájdalmak szülötte, hisz több mint egy esztendeje dolgozom rajta. Következő tervem: minden lehető eszközzel szorgalmazni előadását.” Kétségtelenül ambiciózus terv egy húszéves fiatalembertől, aki enyhén szólva szerény körülmények között él, és nevét még senki sem ismeri. Mahler megpályázta a bécsi Beethoven-díjat, ami legalább egy évre mentesítette volna az anyagi gondoktól, de a zsűri végül  Robert Fuchsot (1847-1927) találta érdemesebbnek. Érdekes adat, hogy Brahms és Goldmark is rész vettek a bírálat munkájában. Kevéssé ismert tény, hogy Mahler 1883-ban még Lisztnél is próbálkozott, járjon közbe a mű előadatásának érdekében, de Liszt elhárította a kérést, a szövegre hivatkozva, mondván, nem aratna sikert ez az erdei mese. Mahler igen csalódottan vette tudomásul a bírálatot, hiszen ekkoriban komolyan foglalkozott azzal a gondolattal is, hogy költő lesz.

A darabot 1898-ban vette elő ismét Bécsben, ahol talán alkalom lett volna a kiadására. Alaposan átdolgozta a partitúrát, a három részt kettőre zsugorította, kissé vékonyította a hangszerelést is. Utóbbira csak egy jellemző példa: az eredetileg előírt hat hárfa helyett most már megelégedett kettővel.

Az első előadásra, amelyet az „Ötszázak Hangversenye”-ként hirdettek a plakátok, 1901. február 17-én került sor a Musikvereinsaalban. Mahler, aki akkor már a Bécsi Opera nagyhatalmú igazgatója volt, a lehető legjobbakat, a Singakademie-t, a Schubert-egyletet, és természetesen a Filharmonikus Zenekart szerződtette, továbbá kiváló énekeseket kért fel erre az alkalomra. Ifjúkori álmát tehát két évtized múlva válthatta valóra. A háromrészes eredeti változat előadását Mahler soha nem hallhatta, 1935-ben adták elő első ízben, a Brünni Rádióban.

Az  mű szakaszainak címe: I. Erdei mese II. A vándor dalnok III. Lakodalmas.