A mű 1803–4-ben keletkezett, ősbemutatója 1808-ban  valósult meg. Általa közvetve, s egyetlen alkotás erejéig, a régi sinfonia concertante hagyományt folytatta Beethoven. A két vonósszólista feladata nehezebb, mint a zongoristáé, az előbbiek kapcsán ugyanis hivatásos udvari zenészekre, míg az utóbbit illetően saját, tizenéves tanítványára – és későbbi mecénására –, Rudolf főhercegre gondolt a zeneszerző előadóként.

Két szélső tétele rövid lassút fog közre. Hangvétele oldott, olykor mámorosan áradó. A darab sokat örökölt a  18. századi versenyművek társasági hangjából, de megszólal benne Közép-Európa keleti felének melódiavilága: a lengyel és magyar táncoké is, utóbbiaké mindkét gyors tételben.

A nyitó Allegro témái burkolt indulókaraktert hordoznak. A műfaji hagyományok szerint kettős expozícióval kezdődő tétel főbb melódiái előbb a zenekaron csendülnek föl, majd a szólóhangszereken. A középső, témafeldolgozó tételszakaszban két lírai tabló keretez egy drámait; a visszatérést terjedelmes coda követi. Az  Asz-dúr hangnemű, variációs elvű  lassú tétel (Largo) egyben a finálé bevezetője is, megszakítás nélküli  (attacca) kapcsolódással. Az ismét alaphangnembeli, Rondo alla polacca feliratú zárótétel páratlan metrumú (3/4) lengyel táncforgatagának epizódjaként – mint a rondótéma változata – egy páros lüktetésű (2/4) verbunkos szakasz is helyet kapott. S bár a Hármasverseny az életmű kevésbé játszott és méltatott részéhez tartozik, lírájának átszellemültségével és színgazdagságával mégis különleges aurájú alkotás.

I. Langsam schleppend – Immer sehr gemächlich

II. Andante allegretto (Blumine)

III. Kräftig bewegt, doch nicht zu schnell

IV. Feierlich und gemessen, ohne zu schleppen

V. Stürmisch bewegt

Gustav Mahler I. szimfóniáját Budapesten mutatták be, 1889. november 20-án. Az eredetileg öttételes mű második tételét a zeneszerző végül elhagyta. Ma ezt a négyrészes változatot játsszák gyakrabban – a kihagyott tétel pedig olykor önmagában, Blumine címmel hangzik el.

A nyitótétel szonátaszerkezetű főrészének témája a Vándorlegény-dalok második tételének dallama. A csendes, egyszerű Blumine utáni Scherzo igen energikus zene – a 20. századot megélt embert nem feltétlenül rokonszenves korok harsányságára emlékezteti. A középrész annál döbbenetesebb: nosztalgia egy letűnt, meghitt, de végérvényesen elveszett világ után.

Az ötrészes verzióban negyedik, a véglegesben harmadik tétel talán legeredetibb a darabban. Kezdetén a timpani egyenletes ütései mellett bőgő intonálja azt a dallamot, amely nálunk János bácsi, keljen fel szöveggel terjedt el. A vulgáris dallam után olyan témák következnek, amelyeket ma klezmerzenekarok előadásairól ismerünk. Majd katonazene szól. Ahogy Mahler egy alkalommal bevallotta, a kísérteties zenei látomást egy gyerekkorában látott, Csehországban közismert kép inspirálta: A vadász temetése. A metszeten a vadászt az állatok kísérik el utolsó útjára. A bizarr gyászmenet után a középrészben ismét a Vándorlegény-dalok egy részlete tűnik fel, a záródal végének hosszabb szakasza. Majd újrakezdődik a menet, fél hanggal feljebb, mint először. A finálé hallatlanul szenvedélyes. Egy pillanatra mintha a képzeletbeli hős teljes összeroppanását jelenítené meg. Végül mégis diadalmas hangzatok zárják a kompozíciót.