A Kilencedik Anton Bruckner utolsó szimfóniája. Hosszú alkotói folyamat eredménye: első tételét a szerző 1887 és 1892 között komponálta, a másodikat és a harmadikat 1894-ben fejezte be – a negyedikkel pedig már nem készült el (szobalányának visszaemlékezése szerint még halála napján, 1896. október 11-én is azon dolgozott…). Bruckner érezte, hogy nem lesz ereje a finálét befejezni, ezért fölmerült benne a gondolat, hogy a harmadik, lassú tétel után lezárásképpen saját Te Deumát adják elő. Bele is fogott egy átvezető rész komponálásába, amely a szimfónia harmadik tételének E-dúr lezárása és a Te Deum C-dúrja közti átmenetet szolgálta volna, de később letett erről a tervéről. A befejezetlenül maradt szimfónia csak a komponista halála után hét évvel, 1903-ban hangzott fel először, Bruckner tanítványa és lelkes propagálója, Ferdinand Löwe vezényletével és átdolgozásában Bécsben (Löwe nemcsak lerövidítette és áthangszerelte a művet, de egyes helyeken harmóniai merészségeit is tompította, „legömbölyítette”.) Az eredeti első kiadására csak 1934-ben került sor.

Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy Bruckner a szimfónia fináléjából valójában mennyit komponált meg, , mivel a szerzői kézirat szétszórtan és töredékesen maradt fenn. A kutatás mai állása szerint, részben egészen vázlatos formában, de talán a teljes tétel készen állhatott. A fennmaradt vázlatanyag alapján a 20. század második felében többen is kísérleteztek a rekonstruálásával, lemezfelvételek és nyomtatott kiadások is készültek ezekről a rekonstrukciókról – ám a mű a hangversenypódiumokon máig befejezetlen, háromtételes formájában hangzik fel leggyakrabban, „fináléként” a Te Deummal vagy anélkül.

„A 19. század második felének legújítóbb zeneszerzője” – így ír a mesterről a legtekintélyesebb angol lexikon Bruckner-szócikkének szerzője. Bár a IX. szimfóniában is lépten-nyomon érezhetjük (egy-egy átsuhanó karakter, harmóniai fordulat vagy hangszerelési megoldás formájában) a rajongva csodált példakép, Wagner hatását, a komponista érett kori műveinek újító, a 20. század felé előremutató jellege nagyrészt épp a Wagnernél is tovább lépő, merész harmónia- és hangnemkezelésben mutatkozik meg. Bár Bruckner zenéje sosem lép ki egészen a tonális keretek közül, kései műveiben gyakran találkozunk hosszabb-rövidebb, bizonytalan hangnemű szakaszokkal – mint például a IX. szimfóniában a második helyen álló, fantasztikus Scherzóban, amely a fafúvók rendkívül disszonáns akkordjával kezdődik, majd a vonósok is ennek az akkordnak a hangjait játsszák pengetve, és a d-moll alaphangnem valójában csak a 42. ütemben szilárdul meg. A gyönyörű Adagióban – talán az élettől való búcsúzásként – Bruckner számos régebbi művéből vett rövid emlékkép jelenik meg; a tétel legvégén a kürtök a VIII., illetve a VII. szimfónia egy-egy motívumát idézik fel.