Igor Stravinsky vonószenekari műve, a Concerto in D (vagy franciás címváltozatban in Re) Paul Sacher felkérésére készül. A svájci Sacher (1906-1993) ügyes, tehetséges, bár nem kiemelkedő képességű karmesterként kezdte pályáját, majd szerencsés házassága révén igen nagy vagyonhoz jutott, amelyet nagy részben a művészetek – elsősorban a zene—pártolására használt. 1926-ban megalapította a Baseli Kamarazenekart. Az együttes tíz éves fennállását azzal ünnepelte meg, hogy jeles komponistáktól rendelt műveket – többek közt Bartóktól. A „Zene húros- ütőhangszerekre és cselesztára” hatalmas sikere után Bartók további megrendeléseket is kapott (pl. Divertimento). A húsz éves évfordulóra készült el Stravinsky Concertója, bemutatójára 1947 elején került sor.
A cím jól jelzi, hogy alapvetően tonális zenéről van szó, és a tonalitás alapja a „d” hang. Ugyanakkor szándékosan homályban hagyja a kérdés, vajon dúr, vagy moll-e az alaphangnem. Éppen az a lényeg, hogy a zene ingadozik a kettő közt. Rögtön a nyitótétel kezdetén éles ellentét bontakozik ki a dúr és moll terc közt: az előbbi a magas, az utóbbi a mély regiszterben szól, maga az alaphang (a „d”) azonban eleinte hiányzik. A kemény, energikus hangzású főtéma ellentétpárja egy lágyabban hullámzó, kecses „melléktéma” (ha az előbbihez férfiak táncát asszociáljuk, az utóbbi feltétlenül lányok hajladozása). Lényegében e kettő uralja az első tételt. A B-dúr (ezúttal egyértelműen dúr) középső, lassú tétel erősen emlékeztet Stravinsky egy 1928-ban komponált vonószenekari balettzenéjére, az Apollón musagete antik szépségeket idéző, idilli világára – és ezen keresztül a komponista által mindig is nagyra tartott Csajkovszkij zenéjére. A finale ismét energikus, fürge muzsika. Stravinsky a huszas évek elején kezdett el olyan műveket alkotni, amelyeket a zenekritikusok „neo” stílusúnak (többnyire „neoklasszikus”-nak neveztek. Az Egyesült Államokba való megtelepedése (1939) után is kitartott egy ideig ennél a stíluseszménynél: a Concerto in Re a „neo”-stílus parádés példája. Pár esztendő múlva aztán a mindig megújulni képes zeneszerző radikálisan váltott: az ötvenes években ún. szeriális műveket kezdett komponálni . Látszólag átvette tehát Schoenberg módszerét. Aki azonban meghallgatja e kései darabokat, tudja, hogy Stravinsky valójában mindig is meg tudta őrizni markáns, senkihez sem hasonlítható egyéniségét.