Robert SCHUMANN: Julius Caesar – nyitány, op. 128
ORBÁN György: Sopra canti diversi vonószenekarra
Erich Wolfgang KORNGOLD: Sok hűhó semmiért – szvit, op. 11
***
Ludwig van BEETHOVEN: 5. (c-moll, „Sors”) szimfónia, op. 67

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Vezényel: Erdélyi Dániel

Schumann kései Julius Caesar-nyitánya izgalmas ritkaság, megszólalása szenzáció, mint ahogyan az Korngold – hasonlóképpen Shakespeare-színmű által inspirált – Sok hűhó semmiért szvitje is. Pusztán e két műért is érdemes lenne meghallgatni a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Lukács bérletének harmadik hangversenyét. A koncert fiatal dirigense, Erdélyi Dániel azonban a két Shakespeare-ihlette muzsika között Orbán György vonószenekarra komponált Sopra canti diversi című alkotását is elvezényli, a szünet után pedig Beethoven megunhatatlan és felkavaró „Sors”-szimfóniájával, az Ötödikkel örvendezteti meg a közönséget ezen a kihagyhatatlannak ígérkező estén.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Lukács bérletének záró estje ugyanazt az izgalmas programszerkesztési logikát követi a ritkaságok felfedezése, a kontrasztelvű műsorszerkesztés és a halhatatlan klasszikus alkotásokkal való örömteli találkozás jegyében, amely az első két hangverseny műsorának kialakításában is meghatározó szerepet játszott. Ezúttal is hallhatunk Shakespeare-színmű által inspirált muzsikát, de most kettőt is: Schumann kései Julius Caesar-nyitánya éppoly különleges és megismerésre méltó zenei csemege, mint Korngold Sok hűhó semmiért szvitje. A kettő között magyar zene szólal meg: Sopra canti diversi című háromtételes vonószenekari alkotását Orbán György 2014-ben komponálta, az Erdődy Kamarazanekar számára. Végül a szünet után minden idők egyik legnépszerűbb zeneműve zárja a koncertet: Beethoven 5. (c-moll, „Sors”) szimfóniája, amely a küzdő és végül győzedelmeskedő ember portréját rajzolja meg. A hangversenyt a fiatal magyar karmestergeneráció kiemelkedő tehetségű képviselője, Erdélyi Dániel vezényli.

*****

A három hangversenyből álló Lukács bérlet csupa felfedezés. Mindenekelőtt két fiatal karmester nevét jegyezhetjük meg, hiszen a középgenerációt képviselő Héja Domonkos által vezényelt első koncert után a másodikon a harmincegy éves Hontvári Gábor, a harmadikon a harminchét éves Erdélyi Dániel számára kínál lehetőséget a bemutatkozáshoz a Nemzeti Filharmonikus Zenekar.

A műsorok is sok érdekességet tartogatnak a friss élményekre vágyó zenehallgatóknak. Ilyen az első estén a hajdani Zeneakadémia megbecsült tanára, a romantikus Robert Volkmann III. Richárd nyitánya, amelyet merész stiláris ugrásokkal Weiner Leó Balladája, majd Kurtág György Brácsaversenyének egy tétele követ. A második hangverseny hasonlóan éles váltással társítja Csajkovszkij nyitányfantáziáját, A vihart és Petrovics Emil 5. kantátáját, míg a harmadik alkalommal Schumann Julius Caesar-nyitánya után Orbán György vonós zenekari művét (Sopra canti diversi) és Korngold Sok hűhó semmiért szvitjét hallhatjuk.

A feltűnően tudatos műsortervezésre mindhárom program esetében a második rész teszi fel a koronát, a szünet után ugyanis mindannyiszor egy-egy népszerű Beethoven-szimfónia következik: először a 7., a középső hangversenyen a 6. („Pastorale”), míg a bérlet záró koncertjén az 5. („Sors”) szimfónia képviseli a kevésbé ismert zenék után az alaprepertoár legtekintélyesebb pilléreit. Weiner Balladáját és Kurtág versenymű-tételét az első estén korunk egyik legkiválóbb brácsaművésze, Szűcs Máté tolmácsolja, míg Petrovics Emil kantátájának énekszólói Cserményi Zsombor basszusán csendülnek fel.