Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) A-dúr hegedűversenye (K. 219) a műfaj legnépszerűbb darabjai közé tartozik, világszerte a hegedűsök állandó műsorszáma. Egy öt darabból álló, impozáns sorozat záróköve, amelyben a szerző összegezte a versenymű fejlesztésében elért vívmányait, a továbbiakban pedig nem írt több hegedűversenyt. Az A-dúr kompozíció befejezésekor, 1775 decemberében Mozart mindössze 19 esztendős volt, de kivételes tehetségéről már mesterművek hosszú sora árulkodott.

Különös, hogy valamennyi, hegedűre írott versenyműve egy rövid időszak termése, amikor szülővárosában, Salzburgban, koncertmester volt a hercegérsek zenekarában. 1773-ban írta a B-dúr hegedűversenyt, a következő évben a több szólóhangszert foglalkoztató concertonét (K.190), majd 1775 júniusa és decembere között a további négy hegedűversenyt. Ezt hamarosan három különálló tétel és a hegedű-brácsa Sinfonia concertante (K. 364) követte, miközben Mozart érdeklődése végérvényesen a zongora felé fordult. Tüneményes pályája elején még egyformán preferálta a hegedűt és a zongorát, a hercegérseki szolgálatban viszont a hegedűjátékban látott kitörési lehetőséget. Az öt hegedűverseny első előadója is minden bizonnyal ő maga volt, és némelyiket szánhatta egy Franz Xaver Kolb nevű helyi muzsikusnak, akit többször említettek a családi levelekben. A darabokat később gyakran játszotta Antonio Brunetti nápolyi hegedűművész, aki 1776 márciusától Salzburgban működött mint zeneigazgató, majd Mozart külföldi tartózkodása idején a koncertmesteri feladatokat is átvette.

Az A-dúr hegedűverseny a hagyományos gyors-lassú-gyors tételrendet követi. A zenekar összetétele megegyezik a többi versenyművével: két oboa és két kürt társul a vonóskarhoz, de Mozart itt már összetettebb, differenciáltabb feladatot szán az együttesnek. Az 1. tétel (Allegro aperto) élénk, hármashangzat-felbontásokra épülő zenekari bevezetéssel indul, a szólista belépése azonban meglepetést okoz. Mintha egy operai szereplő lépne színre, aki egy hat ütemes, lassú szakasszal váratlanul megállítja a mozgást, hogy ezzel szinte reflektorként világítson rá a maga játszotta, gyors főtémára. Szokatlan a tétel befejezése is a felfelé kanyarodó, légiesen eltűnő hármashangzatnak köszönhetően, amely a zenekari expozíció végére rímel és az egész mű lezárását előlegezi.

A csodálatos szépségű, lírai 2. tételhez (Adagio) alig találunk hasonlót még a mester érettebb alkotásai között is. A korban ritka E-dúr hangneme a legtávolabbi, amit Mozart még használt a keresztes előjegyzésűek közül. A zenekar által játszott kezdőszakasz motivikailag rendkívül változatos, benne hat féle anyag követi egymást a szólista belépéséig, majd az egész tétel ezek visszatéréseire épül. A zárótétel (Rondeau) témája szintén szokatlan: háromnegyedes menüettet hallunk, amely további négy alkalommal tér vissza. A harmadik epizód a legkülönösebb. Ezt világszerte törökösnek hallották, bár „kuruc” kvartjaival és népies ritmikájával számunkra inkább magyarosnak tűnik. A korban minden távolinak, egzotikusnak számított, ami Bécstől keletre volt, így a mélyvonósok effektusai, amint a szőr helyett a vonó fájával játszottak a húrokon, egyaránt idézhette a janicsárzene és a magyar tánczene emlékét.